Irodalmi Szemle, 1964
1964/6 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Szűcs Béla: Az eltemetett költemény
Mégis csak sikerült. A hónapokig tartó hajsza nem volt hiábavaló. Holnap napvilágot lát első költeményem. Már szinte magam előtt láttam barátaim, ismerőseim elismerő tekintetét, meleg kézszorítását. Holnap költő születik. Már besötétedett, mire jókedvűen haza értem. Egyenesen a tornácra mentem. A sötétben keresgéltem. Százszor is végig tapogattam az ismerős zugot. Üres volt. Kivert az izzadság, kezemben görcsösen szorongattam a betűket. Üres volt az egész tornác. A szívem idegesen kalimpált, mikor berontottam a konyhába. — Ki vitte el a nyomdámat? Hová tettétek? — estem anyámnak. — Mikor a szőlőbe mentem, még meg volt. Én igazán nem láttam fiam, — válaszolt meglepődve anyám. Mintha maga az ördög esküdött volna bosszút ellenem. Most, mikor már megvan minden betű, nyomtalanul eltűnik a szedés. Sírás szorongatta torkomat. Micsoda gonosz tréfa ez? Kinek kellett az én versem? Lerogytam a székre és sírva fakadtam. Nem is Sírtam, bömböltem, ordítottam és szitkozódtam. Szegény anyám azt hitte, hogy megbomlottam. Csitítgatott, nyugtatott; szidtam mindenkit, aki eszembe jutott, átkoztam a világot, amely még egy vers kinyomtatását is lehetetlenné teszi. Azon az éjszakán nem húnytam le a szemem. Igaz, hogy a sziréna is riasztott vagy kétszer. Üjra és újra végig gondoltam az utóbbi hónapot és valami csodában bíztam, hátha megkerül a vers. De ahogy múltak a napok, egyre jobban megfakult a reményem, hetekig úgy jártam-keltem, mint egy holdkóros.' Bánatomat még betetőzte a döbbenetes hír: Erdélyben azt a trénszekeret, amelyen apám járta „a hadak útját“ egy német tank szakadékba taszította és csak csodával határos módon menekült meg. Nemsokára haza is jött. Tömve voltak a kórházak, hazaengedték felépülni egy hónapra. Vasárnap délután a nagybátyámmal beszélgettek, én a kertben heverésztem s a nyitott ablakon kihallgattam beszédüket. — A nyilas csendőrök megint összefogdosták a katonaszökevényeket és agyonlőtték őket — újságolta nagybátyám. — Házkutatásokat tartanak. — Már nem sokáig. — Szólt közbe apám. — Az egész front egy hatalmas zűrzavar. Megbomlott minden, a katonák között nem lehet már rendet teremteni. Az Üz-völgyében is eltették láb alól a túlbuzgó tiszteket, aztán szétszéledtek. Csak hallgattam a kegyetlen eseményeket s a kiábrándultság és elkeseredettség érzése lett úrrá rajtam. — Te jó ég, mi lesz itt, mikor mehetek újra iskolába? — Valami röpiratot is találtak, s most felforgatnak mindent, mindenki gyanús —, fogta halkabbra a hangját nagybátyám. — A fiad nem mondta még el, miért olyan búskomor? — Tán egy kicsit megkomolyodott?! — Fenét! Összeszedett valami nyomdai betűket és a fejébe vette, hogy kinyomtatja a versét. Már majdnem készen volt, de én megijedtem a röplapok miatt és elástam a nyári konyha mögé. Felugrottam, be akartam rohanni, de a kíváncsiság oda szögezett. — Azok az átkozott nyilasok ha megtalálnák, ráfognák, hogy valami titkos nyomda és képesek lennének falhoz állítani az egész családot. Szelesen csak azért hurcoltak el egy famíliát, mert katonaszökevénynek ruhát adtak. Még a házukat is felgyújtották — folytatta a nagybátyám. Mint villámsújtott álltam az ablak alatt és bentről záporoztak rám a szörnyű eseményekről beszámoló szavak. Még jobban felkavarodott és összekúszálódott bennem minden: a világról, az emberekről alkotott elképzelésem áttekinthetetlen sűrű köddé vált. A „szent haza“, amelyről a versemben írtam, amelyet csodálatos erősnek és tisztának hittem, kegyetlen szörnyetegek játékszere lett. Olyan kiúttalannak éreztem mindent, hogy végig futott hátamon a hideg. Messziről mintha a föld ezer méteres mélységéből hosszú, tompa dörgés ismétlődött újra és újra. Közeledett a front. Másnap bementem a nagybátyámhoz és neki szegeztem a kérdést:
