Irodalmi Szemle, 1964
1964/6 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Szűcs Béla: Az eltemetett költemény
Szűcs Béla az eltemetett költemény Elég korán rabja lettem az írott szónak. Nemcsak szenvedélyesen olvastam, hanem mint a legtöbb diák, verset is írtam. Mikor két vastag füzetet már tele körmöltem, bennem is felébredt a költői becsvágy. Nyomtatásban akartam látni műveimet. Kiválogattam a legsikerültebbeket és elküldtem különféle folyóiratok szerkesztőségeibe. Azonban a gyermeklap szerkesztőségét leszámítva csak örökös biztatást kaptam, de verseimet nem közölték. Mondanom sem kell, hogy ebbe nem tudtam belenyugodni. Egyszer aztán bemerészkedtem a helyi nyomdába. Félénken megkérdeztem, mennyiért nyomtatnák ki egyik versemet száz példányban. Már nem emlékszem pontosan hány pengőt kértek, de olyan méregdrága volt, hogy nyomban megértettem, Weiss úr — a tulajdonos — aligha indít el a hírnév felé vezető göröngyös úton. Annyi hasznom azért volt az egészből, hogy bemehettem a műhelybe és megismerkedtem a nyomtatás rejtelmeivel. Az egyszerű, lábbal hajtott tégelysajtóba a nyomdász egyenként rakta be a papírlapokat. Még most is emlékszem, hogy valami házassági értesítővel bajlódtak. Áhítattal bámészkodtam, míg el nem készült. Akkor odajött hozzám az öreg mester és viccesen megkérdezte: — Tán csak nem akarsz nyomdásznak szegődni, fiam? Tanácstalanul hallgattam. — Keress más mesterséget, rossz idők járnak, alig akad itt munka... Mint aki nagy titkot árul el, bevallottam, hogy a versemet szeretném kinyomtattatni, de nincs rá pénzem. Az öreg hümmögött és elkérte a verset. Elolvasta, homlokára tolta szemüvegét és csak annyit mondott: — Nem rossz!... Ha kihagynád a hazafiságról ömlengő sorokat... Hirtelen elhallgatott s elnézett felettem. Kiszáradt a torkom. Megcsonkítani a verset? Soha! Kihagyni belőle a magyar nép példátlan áldozatkészségéről szóló részeket? Az öreg odament az egyik betűszekrényhez, kihúzta a fiókot, kikapkodott belőle néhány betűt és már készen is volt az első sor: Véres vihar tombol... Egyszerre melegem lett. A sértett költői önérzet meghátrált az öreg nyomdász közvetlensége, őszinte jóindulata előtt. — Most nincs időm, de ha szabad leszek, megpróbálom. Hagyd csak itt... De erről ne beszélj, a hatósági engedély nélkül az tilos — mosolygott rám melegen. Szerettem volna néhány hálás szót szólni, de hirtelen annyira megörültem, hogy még köszönni is elfelejtettem. Kimondhatatlanul fellelkesített az ígéret, csak a tanácsolt kihagyás nem hagyott nyugton. Elolvastam újra a kifogásolt sorokat: Mennyi drága élet a szebb jövő ára, De a magyar kitart, soha nem lép hátra! Hősök ivadéka a holnapra gondol, Ki tagadhatna meg valamit a hontól? Lemásoltam újra a verset, megcsonkítva. Éreztem, hogy teljesen megváltozik egész mondanivalója, szinte visszájára fordul. Eleinte arra gondoltam, hogy inkább visszakérem a nyomdásztól, de ezt nem bírtam megtenni. Amikor újra
