Irodalmi Szemle, 1964
1964/6 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Gály Olga: Izraelben jártam
Izraelben jártam Kislányom lelkendező szavaira riadtam fel. Hogy kinézhessek a becs— római gyorsvonat ablakán, fel kellett térdelnem az éjszakára fekvőhellyé változtatható ülésen. A vonat erős zökkenéssel megállt. Ablakunkba millió neonreklám küldte sziporkázó fényét. A tűzijátékhoz hasonló színes villanások egy sötét, csendes, lagunaszerű víztükörről verődtek vissza. Köztük óriási háztömbök, csipkézett háztetők — ez nem lehet más, mint a dózse paloták Velencéje. Valóban, Velencébe érkeztünk. Reggel óta utazunk. Borús, októberi Bratislavától búcsúztunk, hogy a Čedok mikrobuszával elinduljunk gyönyörűnek Ígérkező turistautunk első állomása, az osztrákok előttem még ismeretlen metropolisza — Bécs felé. Az ismerkedéshez ugyan kevés volt a rendelkezésünkre álló idő, amennyiben el akartuk érni a Nápolyból október 7-én Haifába induló hajónkat — a Theodor Herzl-t. Robogtunk hát Róma felé. Táskánkban a még ki sem bontott hazai (ami igen fontos, ha kevés a turista zsebpénze), fejemben a belémmagolt intelmek: Olaszországban vigyázz, ott a pénzt kicsiklandozzák a tapasztalatlan turistából, hangos szóáradattal, észre sem veszed, és már becsaptak... A hajmeresztő történetek alapján egyre izgatottabban vártam az első összecsapásokat hordárral, taxisofőrrel, szállodással. Buzgón forgattam a „Beszél olaszul“ című kézikönyvet, hogy némileg behatoljak az olasz nyelv rejtelmeibe és legalább sejtsem, miről van szó, amikor azok a huncut olaszok becsapnak. Estefelé már meglehetősen sötétben utaztunk át a Semmeringen. Az Alpok égbenyúló ormaiból így sajnos csak keveset láttunk. Abban a reményben intettünk búcsút, hogy majd visszafelé találkozunk! A fülkében lármás utitársak. Az olaszok állandóan izgatott emberek benyomását keltik. Magyar beszédünket hallva igen figyelmesek lettek. Tört olasz- ságomat igyekeztek megérteni. Sok jó tanáccsal láttak el, még szállodát is ajánlottak Nápolyban, olcsót és tisztát. A szálloda dolgában parázs vitába keveredett egy fiatal lány és egy középkorú férfi. Már azt hittem hajba kapnak, de ők mosolyogva fejezték be a szóváltást: „Si, si signore, signorina!“ — vagyis csak az én fülemben tűnt a pergő olasz nyelv veszekedésnek. Nápoly. Az első benyomás fantasztikus zűrzavar. A pályaudvar előtti téren mint megbolydult hangyák, nyüzsögtek a járművek, autóbuszok, autók. Valamilyen közlekedési rendszernek itt nyomát sem láttam, a járókelők „a saját szakállukra“ vágnak neki az úttestnek. Szerencsére sikerült ép bőrrel megúszni barangolásainkat, amelyek az első napon késő estig tartottak. Láttunk tágas, fényben úszó utcákat és láttunk tipikusan olasz, keskeny utcácskákat a szokásos száradó fehérneművel, láttunk pompás autókban suhanó, platinahajú szépségeket és kültelki lakásokat, amelyeknek utcára nyitott ajtaja szégyentelenül megmutatta lakóinak nyomorát, amint az egyetlen konyha-szoba asztala körül ülve egykedvűen, ingujjra vetkezve kártyáznak a lármázó, maszatos gyerekekre ügyet sem vetve. A lányomnak különösen emlékezetes marad Nápoly, mert itt látott életében először nyilvánvalóan éhező koldusasszonyt, kis gyermekével a karján, de Gály Olga
