Irodalmi Szemle, 1964
1964/6
prágai fotóművész az újkori szobrászat kétségkívül legfelkészültebb és leg elhivat ottabb fotográfusa. Neve 1958-ban a prágai Nemzeti Galéria francia szoborgyűjteménye remekműveiről készült fotó-könyvével vált külföldön is ismertté. E művét több nagysikerű fotóalbum és számos művészi publikáció fényképanyaga követte, amelyek sorában kiemelkedő helyet foglal el az idén Budapesten, a magyar Képzőművészeti Alap kiadásában megjelenő Stursa-monográfia. Nem véletlen, hogy Honty Tibor fényképeivel a szobrászat szolgálatába állt. A plasztikai ábrázolás művészete gyerekkora óta vonzotta, s ez a vonzalom vezette a huszas évek végén Rigele Alajos pozsonyi szobrász műtermébe, ahol megismerkedett a három- dimenziós alkotás törvényeivel és technikai feltételeivel. Később Julie Horová kerámia- művésznő tanítványa lett az akkor avantgárd jellegű, kiválóan vezetett pozsonyi iparművészeti iskolán. Ott még bensőségesebbé vált a viszonya a szobrászathoz, s bár az iskola elvégzése után a vésőt fotokamarával cserélte fel, nem szűnt meg a modern szobrászművészet célkitűzései érdekében dolgozni. Szobrokat fényképezni (és általában céltudatosan fényképezni) 1935-ben kezdett, a prágai Belvedere-ben akkor megrendezett, ma már történelmi jelentőségű, „Rodintól Picas - sóig“ című francia plasztikai kiállításon. Minden szakmai felkészültség nélkül, de az alkotóvágy kényszerével, heteken át próbálta Charles Despian: Leopoldine Lévy arcképe, bronz, 1923 a kiállított szobrokat úgy rögzíteni fényképlemezre, ahogyan rá hatottak. Ezek a felvételek lettek aztán a próbakövei Honty Tibor fotóművészeiének, amely közel húszesztendős munkában egyre egyénibbé fejlődött. Honty Tibor fényképei nemcsak a modern plasztika változatos, gazdag formavilágát fejezik ki, hanem tolmácsolni tudják a művek belső tartalmát is.j£z a képességük azonban nemcsak abból ered, hogy alkotójuk tökéletesen ismeri a plasztika törvényeit és teljesen bele tudja élni magát c^zobrAsz gondolat- és érzésvilágába, hanem abból is, hogy ismeri a mértéket, amelyet a transzpozíció folyamán be kell tartania: tudja, hol az a határ, amelyet nem szmad átlépnie, nehogy a fénykép öncélúvá váljék (ami egyébként nem lenne bűn, ha nem kimondottan szobor -felvételekről lenne szó e féghlom műfajt határozó értelmében). Honty felvételei tehát mindenkor híven követik a szobrász intencióit; alárendelik magukat az ó mondanivalójának, de ugyanakkor továbbfejlesztik és gazdagítják a mű érzelmi kisugárzását olyan fény- és formaélmények kifejezésével, amelyeket még a figyelmes néző is csak ritkán lát meg, mert általában rejtve maradnak a plasztikai megjelenés összképében. E fényképek így teljesebben és tökéletesebben tolmácsolják a szobrász művészi elgondolását, mint ahogyan arra a galériák homályában gyakran előnytelenül elhelyezett szobrok maguk képesek. Honty Tibor szobor-felvételeiből e számunkba olyanokat válogattunk, ki, amelyek a legkiemelkedőbb művekben mutatják be az újkori francia szobrászat fejlődésvonalát a realizmustól az impresszionizmus végéig. Talán az jellemzi őket a legjobban, hogy Honty minden szobornak megtalálja a maga sajátos atmoszféráját: Rodin „Érckorszakát" például a mű témájának megfelelően koratavasszal, Maillol „Pomonáját" pedig ősszel fényképezte. A megfelelő természetes világítás így nemcsak közelebb hozza a nézőhöz magát a művet, hanem megérteti vele azokat a vonatkozásokat is, amelyek az alkotót ihlették és az alkotás folyamatában döntően befolyásolták. (T.) Auguste Rodin: Balzac, * gipsz, 1749—1850 ^
