Irodalmi Szemle, 1964
1964/5 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Sződy Viktor: Az önkéntes
tőkalapács acélhegye alól úgy ugráltak a szikrák, hogy kiabálni lett volna kedve, elhajítani a szerszámot és elfutni. Dehát a többiek nyugodtak. Ügy dolgoznak, mintha semmi veszély nem érhetné őket. Mi lesz, ha a szikra a lyuk közelébe röppen, ahol legtöbb a gáz? Azt beszélik ugyan, hogy a hideg szikra nem veszélyes ... Dehát vajon lehet-e a szikra hideg, amikor a kő és a fejtőkalapács hegye forró? Csak ma ne essen baja ...! Rossz az előérzete ... Ehhez hasonlót akkor érzett, amikor egy holt tárnában dolgozott. Az ottmaradt páncél-szállítógépet és gumiszalagot szerelték le, aztán vastag láncokkal huzatták fel a folyosóra. Emlékszik a diákkal ereszkedett alá (a tárna a folyosó oldalából nyílott, olyan 60—70 centiméter magas és meglehetősen meredek lejtésű volt), négykézláb másztak, jobb kezükben lámpa — a térde már úgy sajgott a lapos kőrétegen szétszórt széndarabkáktól, hogy pihenni kényszerült. Letette a lámpát s háttal, a meny- nyezetet támasztó alacsony faoszlopnak dőlt. Leemelte sisakját, ritka hullámos haja verejtéktől átitatva, csapzottan tapadt koponyájához. Lehúzta cipőjét s kiszórta a széndarabkákat. A diák odaszólt: — Pihenünk egyet? — A szemüveges mondott valamit, a diák feje alá helyezte sisakját, lámpáját lefektette, elfedte széndarabbal és megpróbált elaludni. (Ezt a munkát órabérben fizetik s így a csoportvezető sem hajtja túlságosan az embereket.) Ott pihentek vagy 15—20 percig. Mikor a szemüveges elhúzódott az oszloptól, hogy kezébe vegye lámpáját — már indulni akartak — egy hatalmas kődarab (4—5 mázsás lehetett) arra a helyre zuhant le, ahol az imént pihent. A diák hirtelen felugrott és ijedten fordult a zaj felé. A szemüveges egy ideig mereven nézte a követ, aztán zavartan mosolygott a diákra. De ez a mosoly a sírást megelőző arcvonásoknak is beillett volna ... Az orvosnővel aztán mégis összejött. A hallgatással előbb csődött mondott udvarlása, — most hát beszélt. Tartott ugyan attól, hogy a sok fecsegéssel bajt okoz. De a lány csak hallgatott, okos barna szemével élénken nézte a fiút, szinte kihúzta, kikényszerítette szavait, mintha mindent tudni akarna róla, mintha le akarná leplezni. A szemüveges megbátorodott a bortól s beszélt, beszélt. A lány csak egy pohárral ivott, ő viszont mindig két pohárral rendelt — így aztán sok jutott neki. Mikor felállt, érezte, hogy baj van az egyensúlyával. Felsegítette a lányra a kabátot, aki közben ránézett: szemében sajnálat és megvetés volt. A kapuhoz közeledve azon gondolkozott, megcsókolja-e a lányt, vagy sem. Kedve lett volna elkapni, magához szorítani, valamilyen módon letörni, megszégyeníteni, hogy végre férfinek érezhesse magát mellette. Ha megalázná, talán felnézne rá a lány. De nyomban észbe kapott: micsoda őrült gondolat! Megalázni egy ilyen büszke embert, s azt várni tőle, hogy ezért felnézzen rá ...“ Meg kell csókolni!. . határozta el, „hadd lássa, hogy nem vagyok gyáva“. A kapunál megálltak. A lány kézitáskájából kivette a kulcsot és várt. A szemüveges nézte az arcát, hideg szemét, vékony formás száját... — Nem tudta rászánni magát... Megbeszélték a találkát és szétváltak. Másnap hóvirággal várta az orvosnőt. De nem jött. Ügy látszik, a virág nem hoz neki szerencsét. Az első találkára is virágot vett, s a lány akkor sem jött. Nem ivott, — józan akart maradni! ízlelte a leikéből feltörő keserűséget. Érezte, hogy egyedül van. Sajnálta önmagát. Fejben már fogalmazta a levelet, amit majd így fejez be: „...szeretem magát, de nem akarom többé látni! Kedvem volna most rögtön elutazni és Soha nem térni ide vissza ...“ Még aznap elhatározta, mindent megtesz, hogy itthagyja ezt a várost. Nem tölti ki az évet, amit elvállalt, amiről szerződése van. El innét! El! Ó bárcsak a vonatban lenne már ... Kinézne az ablakon és látná a távolodó füstös várost. Soha nem szállna le a föld alá!... Soha nem szívna magába szénport, soha nem rázná, nem ütögetné a mellét, a vállát, sőt még a lelkét is a fejtőkalapács... De hogy járjon túl az eszükön?! Legjobb lesz, ha igazolatlanul kihagy néhány műszakot. — Akkor kidobják! Egyáltalán nem valószínű, hogy bíróság elé állítják ... Hisz annyi hanyag felelőtlen embert dobtak ki innen. (Manapság már nem úgy van, hogy bárkit szívesen látnak a bányában.) Ügy is történt. Kidobták. A mai műszak már nem kötelező. Azért jött, hogy összeszedje és leadja szerszámait. S ha már itt van és átöltözött, csinál még egy műszakot — ez is pénz... A tárnamester most kúszik végig a tárnán. Neki könnyű erőssugarú lámpája van — elemre működő — a sisakja pedig fehér. (Ezt a
