Irodalmi Szemle, 1964
1964/5 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Sződy Viktor: Az önkéntes
elkezdődött: folyik a víz, a lejtős, lapos kőrétegen, kicsi, mocskos erecskék, útat mosnak maguknak a szénpor és szénda- darabkák között; beleszivárognak a ruhába, ami lucskos és hideg lesz. A vájat keskeny, alig ötven centi — itt csak fekve dolgozhat az ember. A fiú eleivel lapáttal dolgozott — rövidnyelű, hatalmas, szélesfejű lapát — azzal nehezebb a munka, — nagy megerőltetésbe került a folytonos emel- getés és ráadásul fekve ... Később fejtő- kalapácsot kapott s ezzel szívesebben dolgozik. (Súlyos szerkezet, összerázza az embert, de amúgy nincs sok baj vele, csak be kell szúrni, feszesen megtámasztani, s az ütésektől csak úgy dől a szén.) Ha a szélespofacsontúnak nincs mit bepótolni, elkiáltja magát, mint most is: — Mi van, alszol?! Ordít, de nem dühös, — így is alig hallani a hangját. De a szemüvegest már nem lehet nógatni: — Ma van itt utoljára ...! Ma már az a fenyegető buzdítás sem használ, hogy a folyosóra küldik a csillések közé, hadd tologasson, ha nem bír a légkalapáccsal... A csillések keveset keresnek, nem is többet, mint egy földszínen dolgozó közönséges munkás. Közöttük is dolgozott már a pápaszemes, de vékony gyenge lábát úgy megerőltette, hogy kórházba került. (A tolásnál főleg a láb szenved.) Két hétig az üzemi kórházban feküdt, injekóickat kapott és meleg iszapot a lábára és ott ismerkedett meg az orvosnővel. Igen, valóban ez volt az egyetlen kellemes találkozás, amióta bányásznak csapott fel. Bánya ... Bánya kellett neki! No de sebaj, — ma van itt utoljára! Holnap véglegesen lemossa a szénport, vonatra ül és isten veled te kormos, piszkos, fekete város. S ezek a vademberek... Soha többé nem találkozik már velük! Hányszor a lábára léptek ... Hányszor meglökték, félretaszították, megloptók, leszidták ... Hányszor a lábára tapostak ... Ez bántotta leginkább — a lábát tapossák... Ilyenkor összeszorított fogakkal szitkozódott magában, gyűlölködő pillantásokat vetve utánuk. A kórházban úgy elfogta a magányosság, hogy szinte belebetegedett. Feküdt a fehér ágyban, izzadt a radiátor száraz melegétől és az ablakon keresztül a várost nézegette. Kora tavasz volt. Fiatal, éretlen tavasz — a fák még csak rügyezésre készültek, de a levegőben (reggelenként szellőztetéskor nagyokat lélegzett a beáradó friss levegőből) a levegőben nem érezte a tavasz szagát... A kisvárosban, ahol gyerekéveit élte, — szaga volt a tavasznak! A közeli dombokról hozta a szél az ébredő nedves föld és az erdők szagát. A tyúkok is vidámabban kot- kodácsoltak, még a verebek csiripeléséből is érezte az ember, hogy a természet valamire készül. A Nap pedig ... ? Ö a Nap ... A Nap az olyan fényes volt és vakító, olyan tiszta és nagy, hogy az itteni füsttől takargatott már szinte Holdnak tűnik ahhoz képest. Heten voltak a betegszobán, s ő mégis úgy érezte, hogy egyedül van. Mikor kikerült a kórházból, azt hitte, elmúlik a rosszkedve, a magányossága, — de nem! Más itt a tavasz: a magaskemencék télen is úgy bűzlenek, mint tavasszal, a gyárkémények sem mutatnak semmi változást, (de meglehet, ezt csak ő látja így, s az itteni ember megérzi a tavaszt). Mit is csodálkozik ezen?! Hisz itt még a tél sem olyan mint másutt... Itt a hó sem fehér, még le sem hull, s máris mocskos a sűrű füsttől. Egyedül ballagott a tavaszban, egy hosz- szú, csatakos utcán és egyszercsak eszébe jutott az orvosnő. Fel kell keresni... ! Talpa alatt csattogtak a pocsolyák. Szinte fojtogatta a szomorúság. ‘Ki kell tárni ebből...! Ki kell törni! Futni kéne valahová ... Megkéne keresni a lányt s akkor nem lenne egyedül. Ej, be nagyon szeretné, ha törődnének vele. Este haza menne és várnának rá ... A nap már lemenőben volt, az ég szürkülni kezdett. Az utca szélén egy hatalmas szélestörzsű fa alatt három varjú ... Mellettük kisebb-nagyöbb pocsolyák. Nézte a fekete varjakat, a tisztátlanul is fénylő vizet és érezte, hogy egyre szomorúbb, gyengébb, — tán már beteg is. Csinálni kéne valamit!... Valami izgalmasat, nagyot...! Hányszor eszébe jutott ez... és mégsem csinált soha semmit. Egyedüli „hőstett“ életében, hogy bányába jelentkezett, s ezt is milyen hamar megbánta. Ha újra találkozna vele. Micsoda nő az az orvoslány ... Milyen tiszta és finom ... Kis formás pihegő keble van ___S ő akkor m égis idegenkedett tőle, mert nagyon művelt volt, s ó a szemüveges túlságosan kicsinek érezte magát. Hol keresse a kórházban, vagy a lakásán ? A lakásán jobb lesz...
