Irodalmi Szemle, 1964
1964/5 - AZ IRODALMI NEMZETKÖZISÉGRŐL - Sződy Viktor: Az önkéntes
Sződy Viktor az önkéntes Tágas, folyosószerű helyiség. Magasan, majdnem a mennyezetnél, köralakú villanyóra: öt perc múlva kezdődik az éjjeli műszak. A terem zsúfolásig megtelt. A bányászok cigarettáznak, — mindenfelé füst és leülepedett szénpor. Ilyenkor — műszak előtt —, minden dohányos rágyújt, mert odalenn, nyolc órán keresztül, esetleg csak a dohányt rághatja majd. Néhány lépésnyire az aknához vezető kijárattól, egy szemüveges férfi. A fal alatt ül viaszosvászon táskába zárt gázálarcán. (Ezt mindenki köteles magával hordani; odalenn hasznára lehet.) Az ellenzős sisak, egész homlokát letakarja, csaknem a szemüveghez támaszkodik. Szívja a cigarettáját és idegenkedve, kissé ijedten nézi az előtte nyüzsgő, tréfálkozó bányászokat. Egyedül érzi magát közöttük... Mindig szeretett volna megbarátkozni velük, de ez sosem sikerült neki. Pedig hát néhány nap múlva, már fél éve lesz, hogy itt dolgozik. Mások ezek az emberek, mint ő, — egészen mások: a tenyerük széles és kemény, az ujjuk vastag és kérges. Izmosak, inasak, de a testük száraz s a mellkasuk fejletlen. Az arcuk sápadt és fáradt, de a szemük: — a szemük mindig fényes és élénk. (Már azért is, mert az arcuk szénporos.) Hajókürthöz hasonló zúgás hallatszik. A bányászok megindulnak. A szemüveges vállára akasztja gázálarcát és négy társa után megindul. Még mielőtt elérnék az aknát, mindenki megkapja a maga számozott lámpáját. A ketrecnél (így nevezik itt a felvonót) nagy a tolongás. A bányászok egy kis öreggel viccelődnek, úttörőnek szólítják és mindig kitalálnak rá valamit, amin aztán nevethetnek. Az úttörő feltűnően alacsony és nagyhasú. A haja ősz, az arca mosolygós. Nevetve viseli el a gúnyolódást, de — a szemüveges úgy látja — lelke mélyén mindenkit gyűlöl, aki kineveti. A gázálarc egészen a térdénél csüng, túl nagy gumicsizmában topog a ketrec bejárata felé a röhögő bányászok szabálytalan sorfala között. A szemüveges betolakodik a felvonóba... A tolakodástól ugyan mindig idegenkedett, de itt ez nem megy másként: aki bírja, marja! Erősen meglökik s a ketrec drótrácsos falához szorítják. Lehajtja fejét s a szemüveg fölött néz vissza a tolakodókra. Eleivel módfelett bosszantotta ez a durvaság. Dühös volt, a keserűség is a torkába szivárgott, — néha már majdnemhogy elsírta magát.... De az eltelt fél év alatt megszokta és bele is törődött már, hogy ezen nem lehet változtatni. Különben is ... Ez az éjjeli műszak, — az utolsó műszakja. Holnap végrevalahára útnak indul. Mielőtt ide jött volna, sokan azzal ijesztgették, hogy megbánja ezt a vállalkozást. Derekasabb férfiak is otthagyták a fogukat ... Meg hogy néhány évvel ezelőtt a kereset is nagyobb volt. Akkor nem sokat törődött az efféle beszédekkel. Ügy gondolta, ha mások kibírják, ő miért ne bírná ki? És abban az időben fel-felgyúlt benne valami, amit nagyot-tenni-akarásnak is lehet nevezni. A szemüveges, tehetős kereskedő-család egyetlen gyermeke volt. S az egyetlenkék bélyegét egész életén át magán viselte. A derék polgár-szülők orvost akartak fiúkból, de az egyetemre nem került be. Hivatalnok lett. A saját lábán való megállás kissé megkeményítette, de gyámoltalanságából és félénkségből sosem tudott teljesen kivetkőzni. A hivatalban ugyan felvette néhányszor a határozott, célját-tudó ember álarcát, de amióta elkerült sajátjai közül, végképp lepergett róla minden „keménység“. Egyszerre olyan védtelennek érezte magát, mintha csecsemő lenne, akit vadállatok közé zártak. Nem is annyira a
