Irodalmi Szemle, 1964
1964/1 - DISPUTA - Teleki Tibor: Gondolatok gondolatokat szülnek
Nem zárom ki annak a lehetőségét, sőt tudom, hogy ez a megkülönböztetés a mi valóságunkban is s az emberek tudatában is létezik, hisz ez természetes. Azt azonban határozottan tagadnunk kell, hogy ez csorbát ejthet az emberek közötti egyenlőség elvén. Ezt mindenkor (az osztálytársadalmakban és nálunk is) a politikai és a gazdasági tényezők határozzák meg. Ugyanakkor azonban paradox helyzet állt elő, mert a fiatalabb korosztály itt egyáltalán nem jöhet számításba. Nem vagyok híve az egyetemi oklevéllel kapott doktorátusnak, de igenis helyesnek, sőt mi több: szükségesnek tartom megadni pedagógusainknak azt a lehetőséget, hogy hivatalos tanulmányaik befejezése után néhány évvel ezt is megszerezhessék. El kell ismernünk: a tanítók felkészültségének kérdése egész nevelési rendszerünk fő részének tekinthető még akkor is, ha tiltakozunk ellene, hogy csak erről legyen sző, s ha emellett még egy sor más (szervezési és tantervi) probléma hasonló jelentőséggel dominálhat. Az elismerés szükséges, a tiltakozás pedig jogos; mert a tanítók szakképzettsége nem csupán didaktikai probléma, hanem az oktatás és nevelés folyamán válik azzá. Kérdés azonban, hogy kit tekintsünk felkészült és képzett pedagógusnak. Gyakran elhangzik, hogy az oklevél még nem képesít. Ezt az elvet azonban nem szokásunk következetesen érvényesíteni. Nagy előszeretettel emlegetjük a „kezdő“ és „tapasztalt“ pedagógus közötti különbséget akkor, ha egy vitás kérdést vagy nézeteltérést a tekintélyelve vagy a tapasztaltabbnak kijáró előjogok alapján akarunk megoldani. Ugyanez az elv (noha meg kell jegyeznem, hogy itt nem is annyna elvről, mint inkább a tények hangoztatásáról van sző) szinte egyáltalán nem érvényesül akkor, amikor a kezdőket fogadják, de a kezdők fejlődéséről való gondoskodásban sem. Ennyit egész röviden a tanítók továbbképzéséről. A 2. ponthoz: Mint az említett cikk kimondja: „Üj célt kitűző és megvalósítandó tartalmi kérdésekről van sző.“ Mindez azonban nem független, hanem egyenesen függvénye a tantervi, óratervi és szervezeti problémáknak. Semmi sem igazolja ezt jobban, mint az irodalmi nevelésben a közelmúltban beállott törés. Véleményem szerint tantervtől, óraszámtól függetlenül nem beszélhetünk tartalmi kérdésekről, hisz a tartalmi elemek körét mindenkor a tanterv jelöli meg. A tartalmi elemek kijelölésében a tanterv mellett pedig elsősorban a „célkitűzésnek valamint a 12—15 éves gyermek lelkivilágának, érdeklődésének, felfogóképességének kell döntő szerepet játszania. Nem véletlenül hangsúlyozom ezeket a tényezőket. Ti. magából a bevezető cikkből sem tűnik ki minden kétséget kizáróan mit is akarunk elérni. Idézek: 1 ........a tanuló tudatos olvasóvá nevelése" 2 . „Neveljük az iskolában irodalmi műélvezetre!“ 3. „... a könyvek iránti — egy egész életre szóló rajongó szeretet; az olvasási jártasság és készség kialakítása, sőt annak szokássá, a tanulók szükségszerű igényévé érlelése, vált az iskolai irodalmi nevelés feladatává“. 4 .........hogy minden gyermeket műértővé, a z irodalom rajongó hívévé, másrészt irodalomértővé neveljék.“ 5. „Benedek M. szerint Az olvasás művészete az, amit minden olvasni szerető embernek (az én kiemelésem) el kell sajátítania.“ Ügy gondolom, e néhány idézet is elég illusztrációnak. Ezek az idézetek a szövegben mint célmegjelölések jönnek számításba. Egy sor hasonlót lehetne még közölni. Igyekeztem azokat kiválogatni, melyekre nem annyira a különbség, mint inkább a hasonlóság a jellemző. A sorrend szerinti felsorakoztatásból azonban az is kitűnik, hogy egy-egy mozza- natnyi eltérés van az egymás után következő pontok között. Az első még a szolidság határát súrolja, az ötödik pedig már művészetté akarja érlelni a tanulók olvasását. Erről valóban csak néhány röpke megjegyzést. Érdemes megfigyelni, hogy Benedek M. nem mindenkiről, hanem az olvasni szerető emberről beszél. Az sem mellékes, hogy az említett mű nem iskolai pedagógiai szándéktól vezérelve született meg. Nem szeretnék tamáskodni, de jó lenne, ha bizonyos fokozatok betartásával látnánk munkához, s e fokozat egy mozzanatára épp a Benedek Marcelltől választott idézet derít fényt. Addig míg meg nem szerettettük az olvasást, műértésről, az irodalomértő tömegről beszélni legjobb esetben is fellegben járás, vagy pedagógia dilettantizmus. Jő lenne, ha már a cél kitűzésében figyelembe vennénk a valóságot, a lehetőségeket és a tanulók teljesítő képességét. Csupán egyéni tapasztalat alapján mondom: az általános iskolákból kikerülő tanulóknak körülbelül csak a 20—25 százaléka válik olvasóvá. A lehetőségekre egy idézetet szeretnék felhozni: Az irodalomban „Nem tanítunk tudományt. A tudomány nem 8—10 éves gyerekeknek való; aki tudományt akar tanulni, annak nagyon jól kell tudni gondolkodnia. Mű
