Irodalmi Szemle, 1964

1964/5

Az európai szobrászatban Rodin volt a reneszánsz térszemlélet és tömegérzés utolsó nagy kifejezője. Müveiben véget ért az a fejlődésvonal, amelyet Donatello indított el a Quattrocento’ elején, s amelynek a látványhoz igazodó formarendjét az impresszionizmus sem volt képes lényegében megbontani. Az új európai szobrászat tehát nem Rodinnel, hanem Rodin után és vele szembeszállva kezdődik, azon a fokon, amikor a művész tudatára ébred annak, hogy a valóság látványszerű ábrázolása nemcsak a forma életét, hanem a tartalom kibontakozását is gátolja. Korunk művészete ezért áttört a reneszánsz szemlélet szűk és elavult korlátain, hogy az élet valóságát annak egész szélességében, mélységében és sokrétűségében ragadja meg.

E törekvéshez Henry Moore, az új szobrász- művészet egyik legnagyobb egyénisége — ugyanúgy, mint előtte járó példaképei, Braque, Picasso, vagy Brancussi — kezdetben a primitív, főleg az osmexikói művészetben kereste a támaszpontokat. Ám a forma konstruktív értelmének expresszív ábrázolása, amely az öskultúrák művészetét olyannyira jellemzi, nem lehetett Moore számára végső cél. Tudatában volt annak, hogy a primitív szobrásznál az alkotás végleges képletét hosszú és bonyolult élmény-folyamat előzte meg. Ezért 1930 körül keletkezett szobrai már nem követik a primitív plasztika külsőségeit, nem archaizálnak, de nem is csapnak geometrizáló ellentéteibe, mint például Archipenko alkotásai, hanem a lényegére egyszerűsített forma ősi erejével a mai ember gondolat- és érzésvilágának a kifejezésére törekszenek. S itt, ezen a ponton kapcsolódik be Moore fejlődésvonala az európai szobrászat hagyományaiba.

Görögországi útján, 1950-ben, feltárultak előtte a klasszikus kor szobrászatának alapvető törvényei, s azok további alkotásaira mértékadóvá váltak. Ám ez a változás, amely az „Elbukó harcos“ és az „Elesett harcos“ című müvein már érett formában jelentkezik, sajátos feltételek mellett megy végbe, s csupán azon a szellemi atmoszférán át érthető, amely Moore művészetét körülvette.

Tehetsége mindaddig a brit szigetek izolált légkörében nőtt naggyá és alakult egyénivé. Fellépésével mégis új fejezetet nyitott az angol szobrászat történetében, s e fejezet művészi összetevői már a huszas évek kontinentális törekvéseivel kerestek párhuzamot. Korai alkotásaiban van valami az angol tradíció keménységéből és komorságából: az érzések

túlzott fegyelmezettsége, s az a szándék, hogy

elsősorban gondolatokat fejezzen ki. A huszás ^évek úttörő művészi törekvései a^tán lehetővé ŕ tett* számára, &hogy szobraiban feloldódjanak és> átértékelődjenek azok a tulajdonságok, amelyek a hazai hagyomány szelleméhez kötötték: IÄ vált európaivá anélkül, hog^ megesz üt* volrii angfci szobrász leniig

Mindenekelőtt új kapcsolatokat keresett a természethez, s e kapcsolatokra szerencsésen alkalmazta azokat a szempontokat, amelyekből a primitív népek művészetéhez közeledett. Moore természetlátása ezért nem azonos Rus- kin szentimentális természetimádatával, de Rodin természetérzetéhez se hasonló. Nem a világ külső szépsége, festöisége, formabősége ragadta meg, metamorfózisai nem érdekelték.

A valóságban azt kereste, ami a felületek alatt örök és változatlan, amiből minden keletkezik, s amiből minden változást le lehet vezetni. „Nem a természet után kell alkotni“ — írja, — „hanem úgy kell alkotni, ahogyan a természet alkot, amikor leleplezi azokat az eredőket, amelyek létrehozták és éltetik.“

így jutott el céljához, hogy szobrai a forma és az anyag belső életét fejezzék ki, s ezzel változásokat idézzenek elő a szemlélő érzelemvilágában. Nem kíván tehát „örök szépségeket“ szolgálni, hanem örök életigazságokat, amelyeket az emberi magatartás etikai törvényei szabnak meg. Talán nem véletlen, hogy Henry Moore bányász fiaként született, s hogy fiatalságát proletársors árnyékolta be. Undora minden hazugság iránt — mind az életben, mind a művészetben — az életérzetében gyökerezik. „A műalkotás nem lehet az úgynevezett jóizlés gyakorlata“ — írja már 1934-ben, — „mert nem az a feladata, hogy kellemes formákkal szórakoztassa a szemlélőt. A műnek ki kell fejeznie azt, ami az életben igaz és jelentős.“

Kétségtelen, hogy egy művész, aki ilyen elveket vall. nem építheti alkotásait csupán érzelmi motívumokra. Kell, hogy világnézete a segítségére siessen.

Moore viszonya a valósághoz aktív és vitális; művészetével biztonságérzetet akar kelteni kora krízisekkel hányatott és borzalmakkal kínzott emberében, s energiát olyan formákba akarja levezetni, amelyek maradandó szimbólumai lehetnek életérzetünknek. E szimbólumok tartalmát Moore szobraiban az embernek az élethez való új viszonya adja meg. Müvei ezért mélységesen humanista atmoszférát lehelnek, amely az öskultúrák világából ered, s amely gátat emel minden álcázott és hamis esztétikai törekvésnek, az emberiesség örök igazságait egyetemes művészi érvényre emelje.

Akik felkereshetik Hertfordshirban Much Hadham-i műtermét, azzal az érzéssel távoznak kertjéből, amelyben szobrai állnak, hogy ezek a szobrok kapcsolatot teremtettek a természet, a világmindenség és az élet között. És ezután hinni fognak abban, hogy a művészetnek korunkban ember- és társadalomalakító szerepe van. (T)