Irodalmi Szemle, 1964

1964/1 - Az elérhetetlen vágyak palotája

börtönkapuk, sok pénz, ép lábak, könyvek és sok egyéb, de persze nem úgy mint a földön, hanem szép sorjában polcokra rakva leltárszám szerint.

Ember ide sose juthat be — még ha ötven űrhajós is fog ezen a helyen száguldani, itt a legnagyobb diszkréció uralkodik, mert ilyen a természet kegyetlen és okos rendje: egy ember sem tudja, vajon az ő vágya elérhetetlen-e és van-e leltárszáma a palotában? Ha tudná, megszűnne törtetni utána és igy még boldogtalanabb lenne, mert elérhetetlen vágy is lehet az élet értelme.

Az elérhető és elérhetetlen vágyak között ugyanis van egy lényeges különbség: az elérhető vágyak előbb halnak meg, mint a gazdáik, viszont az elérhetetlen vágyak tovább élnek, sőt, néha öröklődnek is. Amennyiben nem öröklődnek, a palotában átszortírozzák őket a történelmi részbe, amely úgy tele van zsúfolva régi vágyakkal, mint a föld kérge emberi csontokkal. Ugyanis mindennek nyoma marad — az elérhető vágyakból tárgy vagy cselekedet lett és azt felírta a történelem, de az elérhetetlen vágyaknak csak itt marad nyoma, a palota történelmi osztályán.

Szomorú sors ez. Az elérhetetlen vágyaknak nincs önálló és aktív életük — megszületnek valakinek az agyában és mivelhogy vagy téves agyban vagy téves körülmények között születtek, a palota örökkévalósága gondoskodik róluk. De bármilyen szomorú intézmény ez, itt is nyomot hagy az emberiség fejlődése. Az utóbbi időben eltűnt innen sok olyan vágy, ami pedig ott szerepelt a leltárban és most egy emberi generáción belül megszűnt az elérhetetlensége. Ez nagyon megzavarta a rendet a palotában. A fő zűrzavar azonban akkor ütött ki, amikor egy hadseregparancsnoki uniformis észrevette, hogy eltűnt az a nagy skatulya, amire az volt ráírva, hogy BÉKE és benne sok-sok ember vágya volt bezárva. Valami ismeretlen erőt érzett magában és bár eddig még önállóan sohasem cselekedett, annyira megbomlottnak érezte a rendet, hogy dühöngve rohangált a folyosón és hordta ki a raktárból a különféle vágyakat, törte-zúzta és kidobálta őket. Egy nagyobb lendületnél maga is kilódult.

A kidobált vágyak szálltak, szálldogáltak a föld felé. De mivelhogy a véletlen irányította őket, egy sem lelt gazdájára és így nem lett lényegesen megingatva a természet rendje. A puha kenyeret egy kislány találta meg a parkban és igen felháborodott ezen a rendetlenségen — felvette és fejcsóválva bedobta a szemétkosárba. A tengerpart éppen a tengerpartra esett s így senki nem vett észre semmit. Az ép lábszár kútba zuhant, mikor kihalászták, a rendőrség vizsgálatot indított és egy fiatal író detektívregényt írt az esetről. A pénzből is potyogott egy kevés, de éppen egy olyan becsületes megtalálóra akadt, aki bevitte a talált tárgyak osztályára. Az uniformis dühödten hadonászva imboly- gott a földre. Kopár hegyvidékre sodorta a szél, egy hegyi legelőre, ahol minden kapálódzása ellenére szép-szakállú kecskék végeztek vele.

Az emberek megérezték ezen az éjszakán a nyuialmat és reggel az eljövendő anyák ragyogó szemmel nyitottak ablakot a napnak.

Csak egy asszony sírta át az éjszakát — egy ezredesné, akinek a férje aznap este írta meg a lemondását és nyugdíjaztatását kérte a hadseregtől.

Václav Jírü felv