Irodalmi Szemle, 1964

1964/4 - FIGYELŐ - Fábry Zoltán: Rácz Olivér: Megtudtam, hogy élsz

gál: paradox módon: panrealizmust. Holtak és élők, álom és valóság, állatok és füvek, fák és virágok, az egész természet az embert erősíti, neki, vele és érte beszél. Rácz-Hernádi sem tesz mást: ősszel számbaveszi a várost, mert ki vigyázzon a dolgokra, ha nem ő? Tegnap a Kálvárián voltunk, ahol három vadgesztenyefa zárja el az utat. Ő ismeri ezeket a fákat és gyakran meglátogatja őket. Híreket visz nekik a városból... Ha ő nem lenne, talán már elpusztultak volna.“ A lírai realizmus a fákat is bevonja az ember köré vont védőgyűrűbe. A fák és az emberek, a fák és a háború: mindent meg lehet velük magyarázni. A gránátverte erdő égnek meredő csonkjai, ág-kezei segélyt sikoltanak és öklös átokká görcsösödnek, imává nyújtózkodnak. A fák! Üssétek fel Adyt: „De éljen az öreg cseresznyefa, Milyen virágos és szép S nem vétett senkinek, háborút sem izent. Kegyelmezz meg neki“. József Attila koldus-szeretettel vigyázza az eperl'a igazságosztó kérlelhetetlenségét: „Öreg eperfa áll az út felén. Zömök, tömött, mint hős paraszti dajka. Úrvezető vigyázz, a törzs kemény! S óh koldus, nézd, mily lágy a gyümölcs rajta“. Radnóti tölgyfa-sorssal példázza halálraítélt önmagát: „tudja, kivágják, de addig is levelet hajt“. Gulyás Pál költészetének domináló eleme, a fa: „A fáknak mondd meg, virradatkor találkozom én még velük .. . s megkérdem tőlük gyermeteg: „Oh fák, emlékeztek-e még rám? Ugy-e sokat szenvedtetek.“

És a költők mindezt szemben a társadalmi igazságtalanságokkal, a háborúval, a fasizmussal szövegezték. A fák embertelenség idején tanúkká és bírákká magasodnak, megvesz- tegethetetlenné. A fák az emberség vigyázói: hozzájuk lehet jönni gyónni, titkot vinni és rejteni, igazságot venni és egymást kölcsönösen erősíteni. Hernádi csak így tuäja a szemébe vágni majdnem-„sógorának“, a ludo- vikás hadnagynak: „Én egy másik táborhoz tartozom. Abba, amelyik ősidők óta ellene szegül minden olyan világberendezésnek, a- mely a Harmatozó Fűszál és a Vizen Ugráló Lapos Kavics erkölcsi világrendje ellen irányul“. A lírai realizmus: a szabadság mellre- ölelése. Pozitív romantika: az élet egészének termékeny és termékenyítő realitása. A lírai realizmus a szolidaritásnak, a vállalásnak az a magas hőfoka, amit néhány cseh regény lényegeként egyszer már mintaként csodáltunk és példaként sugalltunk.

Hernádi egy várost ölel magához, egy várostól búcsúzik. És ez a város útbaigazítást adhat: „Tivadar meg tudta fejteni az érkező pillanatok üzeneteit és tudott olvasni a külvárosi

utcák hallgatásából, homályos részeiből.“ Beszélt és beszél ez a város. Márai Sándor drámájában („Kassai polgárok“) a történelmi múlt szemnyitó, jelenre átvihető példázat lehetett a német háború embertelenségei idején. A réghalott dómépítő kassai polgárok antifasiszta üzenet-küldőkként destruálhatták a második világháború hazugságait.

Rácz regénye az eszmélés és eszméltetés könyve, a „rájövések“ villámütése és folyamatossága: „Talán akkor jöttünk rá, milyen aljasságok történnek körülöttünk.“ A Horthy- anyások „méltóságos“ gőgje, minden mást lenéző pöffeszkedése rossz iskola volt a magyarságra. Hernádi unja ez éra tanfelügyelőit, útálja, gyűlöli tisztjeit, őrmestereit, vérbuta szegénylegényeit: a katonastriciket, az „örömkatonákat“, a „sváb görényeket“. Valaki azt mondja neki: „Mi a németek első szövetségesei vagyunk“. — „Én nem“ — válaszolja — „legfeljebb annyiban, hogy a vereségükből én is ki fogom venni a részem.“ Ki is vette, ki is vettük alaposan! Utolsó beszélgetése el- zápult szerelmével, a ludovikás húgával is ezt példázza: „Amikor a maga kedves bátyja és a többiek felhajtották és elejtették a legendás turáni vadat, én is ettem a húsából. Pézsmaszaga volt és már akkor sem ízlett valami nagyon: a tomporára Hitler bélyegzőjét verték és a zsigerein undok férgek lako- máztak. De most a levét is hörpölni kell. Fizetni kell... És miután a kedves bátyja .. . nem hajlandó fizetni, az adósság törlesztése, mint mindig, most is másokra marad.“ Itt és most például Kassa magyarsága fizet: A fizetség alól ki is lehet bújni, mint Hajnal, ez a volt szerelem, a ludovikás-hug és nagy magyar honleány, aki most már csak szlovákul beszél, és ájuldozik, amikor Tivadar a kérdőíven is magyarnak akarja magát vallani: „minek magának arra a fehér papírra, fekete vonalak közé, üres kockába odaírni, hogy magyar? Ne írja oda!“ De Tivadar komolyan, majdnem szigorúan nézett rá: „Gyerek, hiszen akkor üresen maradna a kocka!“... „Gondosan megvizsgálta töltőtolla hegyét, aztán a papír fölé hajolt, de egyenletes, olvasható betűkkel, — szája sarkában bujkáló nyelve hegyével szinte követve a toll útját, ahogyan gyermekkorában szokta, ha különleges súlyt helyezett írása külsejére —, kitöltötte a rovatot.“ Aki nem érti, hogy mi a lírai realizmus, az olvasa el pontosan még- egyszer, sarokba bujkáló nyelvvel a fenti sorokat a kitöltött kockákról. A lírai realizmus mindenképpen erkölcsi realizmus. A gyermek-gesztus líraisága itt egy férfitett morális kikerülhetetlenségének szigorú törvényét húzza alá!