Irodalmi Szemle, 1964

1964/3 - Laco Novomeský: Vila Teréza, részlet

Vlagyimir Alekszandrovics Antonov-Ovszejenko emlékének ajánlom, akit a harmincas évek végén dicstelenül kitöröltek az Október és az SSSR első éveinek történetéből, s akit 1956-ban az SZKP XX. kongresszusa dicsőségben visszaadott mindenkinek, hogy Antonov elviársban újból tisztelhessék a tudóst, katonát, a Lenin-gárda forradalmárát, a pétervári szovjetek katonai forradalmi bizottságának titkárát, az 1917-es év munkás és katona küldöttét és a húszas évek csehszlovákiai diplomáciai testületének vezetőjét.

Vila Teréza

(Részlet a költeményből)

Hát lehet elsiklani felette, tisztelet nélkül gondolni arra a tintapecsétre, a legközönségesebb tintából származóra, amit Kariinban a Király utca minden papírkereskedése árult, arra a pecsétre, mely kilenc izmus és tízféle csodálkozás palettájának fényén sötétlett:

.. hát ez meg micsoda kérem?“ lehet-e tisztelet nélkül gondolni arra a tintapecsétre,

amely talán a Rudé právo felhívását író ujjról cseppenhetett,

mivel Josef Hora kezét tinta maszatolta,

mint most is, amikor a konstruktívragyogás, tárgyszerűség

és szépség terei felé emelte,

s agyondohányzott hangon

a kimerültség előtti nyomatékkai

tette fel a kérdést: „s a parcella önöké lesz?

Ki tűzi fel a városok fölé tarka májusukat, s kire akarják bízni felindulásuk rezdüléseit?

Ki mondja költészetük tükre előtt .. én vagyok ez“ és értelmének csavarmenetében súlyát ki menti át bátran a századokon?

Ki építi fel terveiket, a tulajdonjog jogán műveikből ki viszi hajlékába üdvözült örömüket?

Gondoljanak az osztályra,

az osztályra gondoljanak! mindennapi napját,

életét éljék,

hogy magára leljen,

legyen, legyen ma s a holnapnak odaadóan, hogy elképzeléseik szerint legyen.

Az írásból a hasonlatosság komiszul vihogtatón motoszkál fejedben: a hegyi beszéd,

csak nem mondod ki, ami eszedbe jutott — nekünk meg itt Hora beszél — hatalmába kerít ez a hegy-teliség, ahogy igazságosan időt, szándékot felszeletelt

Laco Novomeský