Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - FIGYELŐ - Ilja Ehrenburg: Emberek, évek, életem

katonaember őbelőle; az emberekkel szemben tanúsított magatartását az író érdeklődése és megértése diktálta, az íróé, aki sokkal jobban ismeri a szenvedélyek szövevényeit, mint a térkép négyzethálóját.

Üjra elolvastam regényét, a Doberdót. Nyilvánvaló, hogy Zalka valódi tehetség volt, de az élete úgy alakult, ahogy az irodalomban haláláig is bizonytalan kezdőnek érezte magát. Tizennyolc éves sem volt, amikor egy kötetre való elbeszéléssel jelentkezett. Az apja azonban más pályát szánt neki: katona koron alul beadta már a hadseregbe. Az ifjú Máté tisztiiskolára került, s onnan a frontra. 1916-ban fogságba esett, a távoli .Habaroszkba vitték táborba. Az Októberi Forradalom után osztagot szervezett volt fogolytársaiból, Távol-Keleten verekedett a szovjet hatalomért, csatázott az Urálban, Ukrajnában és részt vett Kijev 1920-as felszabadításában, ott volt Perekop ostrománál. Véget ért a háború, de Zalka folytatta fergeteges életét, élelembegyűjtő osztagokban szolgált, agitáló elbeszéléseket írt; közeli ismeretségbe s barátságba került Furmanovval; eljárt a RAPP-ba tömörült írók összejöveteleire. Csak a harmincas években gondolt végre komolyabban írói munkájára, és Spanyolországba való elutazása előtt néhány héttel fejezte be a Doberdót. Pedig írónak született. A háborúkat a kor varrta a nyakába, a helyét a csatarendben a lelkiismerete mutatta meg.

A Guadalajaránál aratott győzelem után és a Morata de Tajuna vidékén folytatott hadműveletek előtt (ezeket „harcfelderítésnek“ nevezték, de sok áldozatot követeltek), Fuentés községben, Zalka Máté azt mondta nekem: „Ha el nem esem, öt esztendő múlva megírom az egészet... A Doberdó csak dokumentum. Itt meg nincs szükség dokumentumra — dokumentum minden kő köröskörül. Az embert kell megmutatni, olyannak, amilyennek a háborúban mutatkozik... És vigyázni kell a hangra... Nem szeretem a kiabálást.

Zalka^negyvenegy esztendős volt, amikor meghalt. Nem sokkal előtte a születésnapján írta ezeket a sorokat: „Elgondolkodtam a sorsomról, az élet hányattatásairól, az eltelt esztendőkről, és elégedetlen lettem magammal. Kevés a tett. Kevés a siker, kevés az eredmény." Mások iránt elnéző volt, önmagához azonban szigorú. írói útján pedig mindűntalan megzavarták „az élet hányattatásai".

Valencia ünnepélyesen búcsúzott a hírneves Lukács tábornoktól, de a bajtársak közül csak néhányan tudták, hogy Zalka Mátét temetik, az írót, aki nem írhatta meg azt a nagy könyvet, amelyről álmodott.

Zalka vidám, társaságszerető ember volt, de élvezni tudta a csendet; jóformán egész életében ágyúdörgésre fülelt, ahogy mondani szokta, „a földre szorított füllel" aludt, de meg tudta hallani az emberszív verését is; élete zajos volt, a szava csendes.

Talán az írói tehetség segítette abban, hogy olyan jól megértette katonáit? Mindenki szerette, pedig akiknek parancsolt, azokat nemcsak közös nyelv, de olykor még közös eszmék sem kötötték össze; az ő parancsnoksága alatt harcoló egységekben küzdöttek lengyel bányászok, olasz emigránsok, kommunisták, szocialisták, köztársaságiak, Párizs vörösövezetéből jött munkások és mindenféle árnyalatot képviselő francia antifasiszták, vilnai zsidók, spanyolok, első világ- háborús veteránok, zöldfülű újoncok.

Jártam a Tizenkettedik brigád törzsénél Hemingway-vei is, Szaviccsal is, egy- magamban is. Lukács tábornoknál, bajtársainál valahogy mindannyian szívesen időztünk el. A brigád tanácsadója az okos, melegszívű Fritz volt (akiről már megemlékeztem). Lukács közvetlen helyettese két bolgár parancsnok volt: a heves nyughatatlan Petrov (Kozovszkij) meg törzsparancsnoka, a csendes, szerény Belov (Lukanov). Emlékszem, Fuentésben szert tettek egy kecskére, s Petrov sütötte meg nyárson; valóságos lakomát csaptak. Régi barátom, Fernando Gerassi spanyol festő kezdetben ott dolgozott Zalka törzsénél, aztán egy zászlóalj