Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - FIGYELŐ - Agneša Kalinová: Egy változó irányzatról

első történet, amely megformálásában a legkönnyebbnek s látszólag legkevésbé elkötelező érvényűnek tűnik, igen súlyos kérdést tálal. A konfliktus magva az élethez való nem konvencionális közeledés, ennek az örömöt, fiatalságot magába egyesítő (koncepciója, az ezzel szemben álló fontos személyi küldetés és az azt megszemélyesítő száraz, szűkkeblű film szereplő között csírázik. Az ellenponton egy olyan személy ágál, aki talán már nem kimondottan agresszív, de még elég hatalmas ahhoz, hogy hivatali megtorlások sémájában gondolkozzon. Egy ügyészről van szó, aki otthonában és nyilvánosan is trombitáját fújja. És ez a szenvedélye éppen olyan károsnak Ígérkezik, mint a tanítókisasszony iránti vonzódása, akit azonban még egyelőre nem akar feleségül venni, hanem ezt az elhatározását inkább a jövő évre tartogatja. Magatartásával végül is megbotránkozást kelt, s nem marad számára más kiút, mint,- hogy részleges „adminisztratív“ vereségét a nyitott ablakból zengő trombita szólóval enyhítse. Már ebben a történetben is megmutatkozik az egész film nyilvánvaló kompozíciós szándéka. A konfliktus döntő jellege nem a helyzetből, hanem az élettel szembeni alapállásból következik, amelyen belül bármily ok elegendőnek látszik, hogy összeütközést invokáljon. Még differenciáltabb mértékben találkozunk ezzel a megfontolással a három történet legkitűnőbbjében, ahol egy fiatal kommunista orvos olyan pácienssel kerül szembe, aki szemmelláthatólag magán viseli a megrögzött reakcionáriusság és a régi világ hordozójának minden bélyegét. Dehát páciensről van szó. Érzékeny emberről, személyiségről, karakterről, jellegzetes egyéniségről. Nem egy konvencionális konfliktus ez, hanem látszólag két ellentett előjelű, egymással kibékíthetetlen emberi antipólus érdekes találkozása, amely végül is ugyanazzal az ellenféllel találja szembe magát, a kapzsisággal, a farizeussággal, a következetlenséggel. Érdekes szintézis: a „(fölösleges ember“ végül is az erkölcsi normák és környezetének karakter vizsgáló katalizátorává válik.

Ogy tűnik nekem, hogy a legnehezebb s egyidejűleg a legabsztraktabb kérdést a harmadik történet veti fel, amely a maga elhatárolt lehetőségein belül mintha legalábbis a kör négyszögesítését szeretné megoldani. Azt a kérdést boncolja ugyanis, hogy mi a jobb, a magány-e, vagy pedig a konvenció, a hosszú házas életből származó megszokás és üresség ? A minden kérdésre kielégítő válaszadással azonban adós marad. Felelet helyett mindössze szomorú és nosztalgikus sóhaj az egyenlőség- jel. És ez a záróakkord az egész film végére

olyan kérdőjelet rajzol, amely az előbbi két történetből nem következett volna.

Részletesen foglalkoztam a film történeti vázával, mert Tibor Vichta valóban jelentős és eredményes szerzői vállalkozásáról van szó, amely a maga felépítésével és nyelvi kultúrájával méltán tükrözi fiatal prózaíró nemzedékünk törekvéseit.

Peter Solan ízléséhez és rendezői koncepciójához közel állnak Peter Vichta elbeszélései, amelyekben a kihangsúlyozott intellektualitás bizonyos „irodalmias" hangvételhez vezet. Mivel azonban mint rendező tudatosítani tudta a történetek ritmusát, célkitűzéseit és bele tudta magát élni azok belső koncepcionális egységébe (mert mindhárom elbeszélés tagadhatatlan magasabb egységbe kapcsolódik), el tudta érni a legnehezebb helyzetek és a legfinomabb árnyalatok meggyőző erejű érvényesítését. Ez az igyekezete legkevésbé sikerült az első történetnél, ahol már a szereposztás sem tűnik a legszerencsésebbnek, ugyanis L. Chudík nem tudta elhitetni, hogy az általa megformált ügyész alakja valóban olyan szűkkeblű' és száraz, mint ahogy az a szerzői szándékból következne. De a második történetnél Solannak sikerült az igényes orvosi környezetrajz teljes bemutatása s a konfliktus, amely nagyobbára csak jelzett dialógusokra épül, semmit sem veszít erejéből, árnyalati finomságából. S ugyanakkor a szereplők Zd. Štépanek, I. Mist- rík, K. Höger, L. Kvietik egyszer sem nyúlnak hatásvadászó olcsó látványos eszközökhöz. A legnehezebb rendezői feladat természetesen a harmadik történet megoldásából adódik. S bár a realizációnál sem válik a történet egy- veretűbbé, a kitűnő beállítás és a szereplők teljesítménye L. Peška, V. Matulová és V. Strnisková mégis a hitelesség puncát lehelték rá és keresztül vezettek a kínos részletek számos zátonyán, amelyeken a történet kevésbé célratörő és kevésbé átgondolt vezetés mellett bizonyára megfeneklett volna.

Intelligencia, pontosság, céltudatosság, ennek a filmnek a jellemzője, amely az ebben az évben készült filmek közül legjobban megközelíti a szlovák filmalkotás jövendő útjához fűződő elképzeléseinket. Természetesen, már nem rendelkezik a primőrség erényével, már nem jelent olyan jelentős előrehaladást az előbbiekkel szemben, és így nem vált ki olyan lelkesedést, mint amelyet az elmúlt esztendőben éreztünk. Ezt már tartózkodó kamarajellegű tónusa sem teszi lehetővé, amely minden bizonnyal filmalkotásunk palettáját új és értékes színnel gazdagította.

A soron következő második újabb szlovák filmmel kapcsolatban már elöljáróban leszögezhetnénk, sőt le is kell szögezzük, szerzőjé-