Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - DISPUTA - Dobos László: Az irodalmi gyakorlatról

tikus véleménynyilvánításnak. A szóban és írásban elmondott hozzászólások szinte egybehangzóan bírálták a dogmatikus kultúrpolitika elveit és gyakorlatát. Szót emeltünk a nemzetiségi politika eltorzulásai ellen, felvetettük történelmünk fájó szakasza felülvizsgálásának a szükségét. A megjelent jelentős irodalmi művek, valamint a személyi kultusz elleni harc révén megnövekedett irodalmunk kultúrpolitikai szerepe és tekintélye. Véleményem szerint adva van a lehetősége annak, hogy irodalmi ténykedésünk egyre fontosabb erkölcsi és kultúrpolitikai tényezővé váljon a csehszlovákiai magyarság szellemi életében. Igaz, hogy kritikus véleménynyilvánításunk nem mindig foglalkozott közvetlenül és csak irodalmi kérdésekkel, de végső fokon hasznát látta és látja ennek az irodalom is! Nevezetesen: az elmúlt hónapok vitáiba megfogalmazódott, előtérbe került az irodalmi progresszivitás, a progresszív irodalmi fejlődés igénye. Személyesen ebben látom a dogmatizmus elleni harc legfontosabb pozitív hozadékát.

Persze árnyoldalai is voltak ennek a szakasznak. A dogmatikus gondolkodás elleni megnyilvánulások túlságosan ösztönszerűek voltak. Feltűnően kicsiny volt e harc hatósugara, bántóan kis területet fogott be. Míg a szlovák irodalom riportkönyvekkel, gazdag vita irodalommal és drámákkal dicsekedhet, addig mi legfeljebb tucatnyi cikket és néhány szétfolyó ankétot hozhatunk fel igazolásul.

Kevés kivételtől eltekintve a szlovák irodalom személyi kultusz elleni harca frontális volt. Alig akadt költő, író vagy kritikus, aki védelmére kelt volna az elmúlt évtized merev irodalompolitikai gyakorlatának. A mi esetünkben nem beszélhetünk ilyen egyértelmű felsorakozásról. Idősebb költőinknél túlságosan sokáig tartott a visszapillantgatás, az előző korszak költői termésének a mérlegelése és magyarázgatása. Ma már világos, hogy ebben a tisztulási folyamatban a fiatalok sokkal nagyobb érzékenységről és közéleti szenvedélyességről tettek tanúságot, mint az idősebbek.

A fiatalok érzékenyebbek voltak a változás, a problémák iránt, azonban a célpontot nem választották meg helyesen. Sokszor az volt a benyomásom, hogy behúnyt szemmel lövöldöznek. Szenvedélyesen ugyan, de rendszertelenül belefaltak bizonyos problémákba (például az Üj Ifjúság tanító-vitája vagy a műkedvelő színjátszás bírálata, az értelmiség, főleg a tanítóság műveletlenségének a számonkérése stb.). Nem elmarasztalásról van szó, szándékukat pozitívan kell értékelnünk, azonban az ilyen publicisztikai törekvéseket átgondoltabban, frontálisan, vagy ha úgy tetszik koncepcionálisan kell megvalósítani. A

célpont megválasztásával függ össze a Hét-ben lezajlott költészeti vita. Kétségtelenül szükséges volt erélyesen rámutatni a költészet, a költői gondolkodás sematizmusára. No de mi történt a vita folyamán: ismételten elmondtuk, bebizonyítottuk, hogy Dénes, Veres és Zala kötetei sematikusak. Egy szemlélet ellen hadakoztunk, amit Fábry Zoltán már 1955-ben nevén nevezett. És ami a legbántóbb volt, hogy a személyi kultusz éveinek fő-fő bűnöseinek három vagy négy költőt tettünk meg. És ha már az irodalomról van szó, hol maradt a prózaírás sematizmusának vagy az újságírás bírálata. Csak ez a néhány költő jelentette volt nálunk a dogmatizmus éveit irodalomban és irodalmon kívül. írókat, irodalmi viszonyokat szaggattunk, rángattunk ingerülten, holott tudjuk nagyon jól, a döntő szerepet éppen irodalmon kívüli, az irodalomra ráerőszakolt feltételek játszották. Nem akarom a gyereket mosdatni. Tudatában vagyok annak, hogy a hibákat, a közelmúlt eltorzulásainak az okát nemcsak a kultúra irányító szerveiben kell keresni. A bűn egy részét, kisebbik részét az irodalomnak is vállalnia kell. Tatarka megállapítása e viszonylatban találó: „Az alkotáshoz jellem is kell."

De még akkor is: a személyi kultusz éveinek a bírálatát nem lehet leszűkíteni csupán néhány költő bírálatára. A Hét-ben lezajlott vita pedig akaratlanul is ezt tette. Meggyőződésem, hogy abban a légkörben többet kimondhattunk volna, mint ahogy az történt. Leszűkítettük, élét vettük a dolgoknak, szóval kicsit mellé vitáztunk. A társadalmi háttér, a megmerevedett emberi viszonyok problémája érintetlen maradt.

De ez még nem mindén. A Hét vita óta egy egészségtelen jelenséget követhetünk nyomon. A figyelem csupán a költészet dolgaira, főleg a fiatalok dolgaira koncentráltuk. El kell ismernünk, hogy a fiatalok sok mindent magasabb szinten fogalmaznak meg és fejeznek ki, mint az előttük járók. Egy ilyen konfrontáció kétségtelenül a javukra dől el. Azonban ha verseiket, mondanivalójuk súlyát az élet, a társadalom problémáival szembesítem, a hőmérő higanyszála alább esik. A társadalmi élet, a költészet új erkölcsiségét kívánják művelni és kifejezni, de kevés kivételtől eltekintve ez csak igények meghirdetésében és a költői önarckép, a költői élményanyag, a hovatartozás, a felelősség jelzésében nyilvánul meg. Nem akarok egyetlen sort sem lebecsülni, amit költőink írnak, de a józan látás érdekében tegyünk különbséget a vers, a költészet és a költői nyüzsgés között. És egyáltalán egy egészségtelen deformáció jelét látom abban, hogy legújabban akarva akarat