Irodalmi Szemle, 1964
1964/2 - Kmeczko Mihály: Kocsmai csendélet — vers
kocsmai csendélet Fején kalap, vállán nyütt kabát, — kezében tart egy rozsdás kapát... Mint kiscsibék a kottás után: bakancsáról lassan és bután maradnak el a pici sárcsomók. Dohányt vesz zsebéből, nagy csomót, s összegyúrja remegve, szépen, izzadsággal, mely sósán éppen a papírba folyt lepihenni; majd batyut bontott, s leült enni. Szalonnát vett elő, meg barna kenyeret, kést, paprikát: marná torkában ronccsá a szorító görcsöt — mit nem bír a borivó — Orrát, — olyan, mint egy letépett tulipán, vagy egy bús, eltévedt, tűzön pirosló rák farok, — szürke körmével megvakarta, majd levette kalapját, melyen egy rikító csokor volt, s mélyen lehajtva fejét, egy pipacsot tűzött gallérjába, — s csomagolt. Szőke koronás sárgállott a kidülledt-erű, fagyállotta tenyér kemény, ős-koszos kérgén; felállt, mosolygott, s pénzét a kocsma pultjára tette. Aztán a doboz gyufát fogta, s a vér színű málnához fogva lehúnyta szemét, s csak nyelt... nyeltnyelt... Kmeczko Mihály Mikuláš Galanda: Pásztor tehenekkel (1934)
