Irodalmi Szemle, 1964
1964/2 - Guido Piovene: Interjú önmagammal
® Kérdés: A „Látomások" regénye az a regény volt, amelyet készültél megírni? Felelet: Szó sincs róla. Elsősorban annak a megértésére szolgált, hogy előtte egyáltalában nem ismertem önmagamat. Hamis képet alkottam magamról. De munka közben az énnek olyan részei kerültek felszínre, amelyekről azt gondoltam, hogy már örökre likvidáltam azokat, de most mégis újból előugrottak, a sorok közül szemem elé kerültek és arra kényszerítettek, hogy nézzek bensejükbe, s egyszeriben ellenséges ostromzár alá vettek. Például: meg voltam róla győződve, hogy már kiűztem a gyermekkor vallásos élményeit, szerzeteseket, papokat, esküket, éjszakai miséket stb. Nem. Nem így történt. Feljöttek a felszínre, hogy hadba induljak az ellen az elképzelés ellen, amelyet önmagámról alkottam. Üjból harcba kellett indulnom. Most már utána vagyok. Onnan tudom ezt, ahogy ma gondolkozom és ahogy ma írok. De azért van ez így, mert szükségesnek éreztem, hogy végre kifejezzem a régi világot saját magamért véglegesformájában, az érett feldolgozás elkerülhetetlen kegyetlenségével. • Kérdés: Mire akarsz ebből következtetni? Felelet: Arra, hogy az ember önmagát egyedül a művében ismerheti meg. Ott van az ő valódi képmása, szelleme, s innen meríthet további ismereteket saját maga számára. Carlo Levi, az ismert olasz prózaíró és publicista, jeles képviselője midkét írásnemnek, aki művészi riportjaiban nem egy felejthetetlen képét formálta napjaink Olaszországának s aki egyúttal elismert festő is, egyszer egyik képe előtt gyönyörű dolgot mondott nekem. Aligha volt tudatában kijelentése fontosságának. Ezt mondta: egyes festők előkészítő tanulmányokat készítenek, mielőtt megfestenék a képet. Pedig előbb meg kell festeni a képet és csak azután szükségesek a tanulmányok. Pontosain így van! Előbb van a mű, amely az első lárvaszerű tisztázatlan, ködös, elgondolkoztató megszemélyesülésünk. A tanulmány ennek az alapján készül. A kritika, amely ezt megelőzné, lehetetlen lenne a meggyőződés hiányának következtében. • Kérdés: Van még valamely alkalmas nézőpont, amelyen keresztül rájöttél, hogy más vagy, mint amelynek akartad és gondoltad magad? Felelet: Minden bizonnyal ezt azokkal az évekkel is magyarázni lehet, amelyeket tulajdonképpen művészeti tevékenység hiányában éltem át, alkalomszerű kísérletek szorításában, ahol autonom módon „találtam ki“ alakokat (közvetlen tapasztalataimtól távol levőket), szeretetre méltó' „embereket“ és a tetejébe mindezt egy sajnálkozással teli, sőt kissé szentimentális világba helyeztem. A mű csalódást akozott. Visszatérek a kezdethez. Az ember azt csinálja és csak azt csinálhatja, amit tud. Azt, amit csinálhattam a pokol képe lett volna. Hiszen tárgyilagosan valami olyasmiben élünk, ami a pokolhoz hasonlít. És el kell fogadnunk ezt és meg keli értenünk, hogy hű tanúivá váljunk. Minden mást inkább vállalok, mint a lecsillapító érzéseket, műsajnálkozásokat, felszabadító optimizmust. Az én regényem számára a ragályokkal és látomásokkal megszállt ember tapasztalata volt a kincstár. Igyekszik magáról ledobni ezeket a terheket, de közben nem mentes attól a félelemtől, hogy nem látomás-e csupán ő maga is. • Kérdés: Ebből olyan végkövetkeztetéseket akarsz levonni, mely nem csak magadra vonatkozik ? Felelet: Ha nem így lenne, nem volna érdemes beszélni róla. Csak a műben ismerem magam, de ez az egész társadalomra is vonatkozik, akár
