Irodalmi Szemle, 1964

1964/2 - Monoszlóy M. Dezső: Kadettek

is beleszaladt, azokat húzogatta a gyér világításban. Ahogy valamelyest helyre- ráncigálta külsejét, találomra megkereste a festékeket és imbolygó léptekkel óvatosan elindult felfelé. Hanem a lábai nem igen görbültek, úgy kellett meredt végtagját a lépcsőfokokra rakosgatni. Valahogy mégis feljutott. Fent mégegyszer végigmérte a pumpát. Egészen jól nézett ki. Zöldre és feketére volt festve, szép egyenletes ecsetvonásokkal. Biztosan Marosti, a fedélzetmester csinálta, az ért az ilyesmihez. „Legalább most méltón befejezem“ — gondolta magabiztosan és belemártotta ecsetjét a festékes vödörbe. Azzal rögtön rá is kent egy pacnit az üresen hagyott helyre.

„Hü, az anyád, ez piros!“ — vált szürkévé Szentlélek arca és izgatottan hozzálátott, hogy tenyerével valamiképp ledörzsölje a foltot. Nem ment sehogyan sem. „Na nem baj“ — nyugtatta magát — „majd lefedem én azt, csak előbb megint a raktárba kell mennem a zöld festékért.“

Mindjárt indulni is akart, de eszébe jutott, hogy a pirosfestékes vödröt sem hagyhatja ott az útban. Lecipelni sem volt kedve, fölállt hát a kis fahokedlire, amelyet azért hoztak a szivattyú elé, hogy a magasabb pontokat is elérje róla a festő. A pirosfestékes vödröt a feje fölé emelte, hogy a pumpa tetejére rakja, onnan aztán nem löki le senki. Valaki éppen akkor szólalt meg a hátamögött, Cozulich volt.

— Na, hogy megy a munka, kadett úr? — mondta kicsit megenyhülve.

A megszólításra Szentléleknek eszébe jutott a piros folt a lába alatt, erre a gondolatra összerezzent, s egyik lábát lenyújtotta a hokedliról, hogy a foltot eltakarja. Amíg ezen mesterkedett, a pirosfestékes vödröt tartó kezéről teljesen elfeledkezett. A vödör amúgyis akkor már egyik sarkával a pumpa tetejére kapaszkodott, így a súlyával sem figyelmeztethette Szentléleket, hogy ő is a világon van. Szentlélek el is engedte a vödröt, hogy a Barba kérdéseire minél tisztelettudóbban válaszolhasson. „Vigyázz!“ — akarta mondani Cozulich, de már késő volt. A tíz liter tiziánvörös festék hömpölygő áradatban folyt végig az üdezöld alapon. Csodálatosan szép látvány volt. Ügy nézett ki, mintha megvadult tűzkígyók csapnának a dzsungel bozótjába. Cozulich azonban eltakarta a szemét, Szentlélek is, ők nem kívántak a látomásban gyönyörködni. Diavolo harsogva röhögött a kormányállás mellől, Szentlélek pedig megtörve térdelt balul sikerült jószándékának tarka romjai előtt.

Végül mégis elcsitultak a kedélyek. Cozulich is elhallgatott. Mert hogy egy-két bíztató szót ő is elrebegett, ezt nem is kell külön hangsúlyozni. A biztatások Szentléleket igyekítették a fenébe és ő ment is volna szívesen, bárhova is erről az átkozott hajóról.

A kormányállás óramutatója lassan a tizenketteshez kapaszkodott. Beppo a hajószakács, már adagolta is az ebédeket a matrózok csajkáiba. Diavolo dühöngve szemlélte a készülődést, de nem mozdulhatott, várnia kellett a leváltásra. Szentlélekre is irigykedett, aki lesütött szemekkel sietett a mosdó felé, valószínűleg azzal a tőle megszokott aljas szándékkal, hogy még idejében kicserélja a szalonban tálalt adagokat, magának húzva természetesen a legnagyobbat. Szerencsére elég gyorsan leváltotta egy sovány kis matróz, ilyenformán, amikor a szalonba ért, még idejében rácsaphatott Szentlélek kezére, aki a narancsadagjából akart vagy kettőt a zsebébe süllyeszteni. Szentlélek restellte a dolgot és a kezét nézte, amely vöröslött, mintha pirospecsenyét játszottak volna. A többiek is megérkeztek az ebédhez, Mario, a másodtiszt, a markonista, a Capo, csak az elsőtiszt, meg Cozulich hiányzott. Nagysokára a Barba is lecsoszogott. Papucsait fixirozta gyűlölködő pillantással. Leült az asztalfőre és senkihez se szólt egy szót se. Ahogy elhelyezkedett, a többiek is leültek. Közvetlen a jobboldalára a Capo, melléje a markonista, azzal szembe Mario, az üresen maradt hely az első tisztté volt. A másodtiszt mellé Diavolo,