Irodalmi Szemle, 1964
1964/1 - Fábry Zoltán: Vallomás a rokonságról és az akadályokról
De még mindig a kevésnél tartunk! így aztán nem csoda, ha József Attilát előbb adaptálta a francia és olasz irodalom, mint a „sztálini korszak“ szovjetirodalma. A magyar lírának a legnagyobb becsülete ma is Francia- országban van. Illyés Gyulának hol van a szocialista országokban (ha egyáltalán van) olyan reprezentatív fordítása, kötete, mint amellyel a francia haladó kultúra épp most ünnepli. Németh Lászlót számtalan kiadásban és fordításban olvassák Nyugaton és magában Nyugat-Németországban is. Vajon hány müve fut a szocialista szektor országaiban? A szocialista országok irodalmainak a közlekedési edények törvényeit kéne demonstrálni. A közlekedési edények szabályai azonban itt csöiöt mondanak: el-eldugulnak. Az NDK irodalompolitikájára jellemző, hogy Ilja Ehren- burg emlékiratai Nyugat-Németországban jelentek meg és nem az erre elkötelezett szocialista országban. E helyett a mintaszerű budapesti „Nagyvilág“-ot róják meg, mert az a nyugat-német irodalomból több mutatót hoz, mint a kelet-németiből. Természetszerűen: a lapnak hozzáférhetetlenebb irodalmakat kell elsősorban közvetítenie. A szocialista országok irodalmához könnyebben juthatok, — ha hozzájuthatok. És ezzel az egymást-inegismerés- nek újabb akadályába botlunk: a könyvcsere, a könyvbehozatal csak részben funkcionál. Az utolsó időben a megrendelt kelet-német könyveknek a tíz százalékát kapom csak meg! Az egésznek, a teljesnek még itt is, még így is akadályai vannak. Az így adódó arányszám, 10:1, minden, csak nem az irodalmi nemzetköziség, a szocialista közösség, a szomszédos irodalmak természetes és akadálytalan cseréjének a bizonyítéka! A kultúrcserét egyezmények, megállapodások, sőt protokoláris reprezentációk biztosítják, a statisztikák, a számeredmények folyamatosan futnak és nyugtatnak, és mégis — mint a szorosabb együttműködést szorgalmazó írói ankétok egyre szaporodó sora bizonyítja — valami hiányzik. Az, ami az irodalom nemzetköziségének belső tudatát biztosítja: a rokonság vágya, a rokonítás akarása. Az irodalom elsősorban ezzel és így válik világirodalommá: világrokonsággá! Testvéri szocialista országokról beszélünk, és az irodalmi kapcsolatokból épp ez a — közvetlen átadásra és befogadásra képesítő — testvérviszonylat hiányzik: a rokonság tudata, a rokonítás folyamata. Nem szeretjük egymást eléggé, nem úgy, ahogy a szocializmus — mely nemcsak társadalomgazdasági, de etikai közösség is — követeli és előfeltételezi. Az én bajom nem a te bajod, sőt néha káröröm lesz belőle. A te örömöd hidegen hagy, és van úgy, hogy irigységet ébreszt. Egymásra vagyunk utalva, de az igazi összekötő kapocs — a belső kohézió — hiányzik. Ennek csak egy magyarázata lehet: a közösség emberi vonatkozásainak elégtelensége, a humánum potenciális erejének elhanyagolása és elhanyagoltsága. Emberség nélkül semmi sincs! Ez a százszor elparentált, gúnyolt és kikapcsolt erkölcsi kritérium válságfordulókon, eszmélő pillanatokban a jogát követeli: elodázhatatlan kötelességgé magasodik. Ezt elsősorban és mindenekelőtt az irodalom bizonyítja: a közösségi kapcsolatok emberi biztosítéka. Lényege, célja változatlanul egy: emberhez méltó rokonság, rokonítás. Vox humana! A dogmatizmus, a személyi kultusz sematikusan egyenlített: prokruszteszi ágya embert törpített és emberséget gyilkolt: nem közvetített, de elzárt, idegenített, közömbösített, közönyösített. Ennek utóhatásait szenvedjük és fizetjük ma! Ezért lesz minden nekifohász- kodás jelszava: legyen végre másképp! Legyen a viszonyunk emberibb, rokonibb, testvéribb! Legyünk egymás nézői, meglátói, vigyázói. Szeretettel és aggódással, büszkeséggel és féltéssel ! Ügy, ahogy ez egyszer — kicsiben — már valósággá vált és így ma példa lehetne. Magunkról beszélek: a Csehszlovákiában élő magyarság példatárából idézek. Mi egy olyan iskolát abszolváltunk, melyet mások nem jártak ki, melytől mások elestek. Itt vizsgáztunk le egy olyan szerepből, tantárgyból, melyre helyzeti adottságunk realitása predesztinált: híd voltunk, hid lehettünk és — maradtunk. A hídszerep tehervállalás, többletvállalás: az egymást-vállalás tudata. A híd tartópillére voltunk és vagyunk, és ez a tartópillér mindenkinél jobban érzi és bírja a feszülést és ernyedést, és amikor befogad, átvesz, közvetít és továbbad, elvégzi azt, amire belső lényege — a közösségi tudat magasfokú feszültsége — készteti: vállal, összetart, kiegyenlít: „sosem magunkért, mindig másért hirdettünk többet, mint magunk: jobb lenni ösztönünknél s másnál, s tartani minden gátomlásnál élő gátnak szívünk és agyunk." Győry Dezsőt, a szlovákiai „új magyarság“ meghirdetőjét idéztük, de a példatár tovább fut. Jócsik Lajos tegnapi sorait olvassuk: „Eszelősei lettünk emelkedett elképzeléseinknek. Birtokon kívül éltünk és más népek gondjait is nyakunkba vettük. Kisebbségi magyarok voltunk és saját sorsunkon túl izgatott azok sorsa is, akik a kisebbségi helyzetet ránk
