Irodalmi Szemle, 1964

1964/10 - HAGYOMÁNY - Kovács Győző: Bóka László

Súlyos terheket rakott le, fájó sebeket kötözött be: harag nélkül akart távozni. Azt akarta, hogy élő kortársai, nemzedékéből valók és a nyomába lépők, — ha a könyvespolcon sorjázó köteteire vetik pillantásukat, ha könyveit lapozzák, ha Ady és József Attila után kutatnak: ne őrá gondoljanak, aki, mivel ember volt, — tévedett is. Azokra nézzenek, akiket ö is a legnagyobbaknak tartott! Adyt, Móriczot, József Attilát, Radnótit szeressék. Nemcsak emberi, — tudósi gesztus is volt abban, ahogyan Bóka László betegen és fáradtan, inkább a halál víziójától riasztva, mint az élet édes jeleitől bátorítva, folyton „alkudozva a múló idővel s fogyó erőmmel“, — nesztelenül az olvasó asztalára tette utolsó könyvét. Meg sem várta már, mit is mondanak róla: a gáncs vagy a szerető elemzés lesz-e több? Bóka Lászlónak nem is ez volt a legfontosabb. Az irodalmat, a művészetet, a humánumot, a haladást szerette. Ilyen igénnyel indult el pályáján Gombocz Zoltán mellől, és így érkezett meg, kész számvetéssel, érett irodalomtörténeti rendszerezésével életének utolsó szakaszába.

Halála túl közeli ahhoz, hogy máris mérleget készítsünk életművéről. Az irodalomtörténetírás mulaszthatatlan feladata lesz a Bókaéletmű gondos elemzése. Bizonyos, hogy ezt is hamarosan elvégzi.

Pontosan ismerte a nyelv, a zene, a színek, a költészet, az irodalomtörténet árnyalatait és arányait, a parányi, villanásnyi moccanásokat is. Mindezekben eljutott az „ízeknek és velőknek megoszlásáig“, lemérte a gondolatok súlyát, a szív indulatait. „Érosz és furor“ voltak kísérői. ,

„Be a kor mélyvizébe nyakig, bele a kor értelmébe agyig, bele a kor harcaiba halálig vagy győzelemig. Ebből születik új idők új dala“ — vallotta, mint jelszót, egyik korábbi kötetében, az Arcképvázlatok és tanulmányokban. Némiképp ráfelel erre a Harag nélkül egyik költeménye, a Csak te nem tudod című: a mai kor embere „a világ alapanyagát hasogatja“, már megzendül „az űri zene, s a festők a kozmikus rendhez szoktatják az ember szemét.“ Dehát a költészet, az irodalom? Hol tart ma? Bóka László a modern ember érzékenységével figyelmeztet:

a líra meghal ha nem a világ sírja benne vajúdó jajszavát a líra meghal ha dalolni nem mer az új dolgokat elnevező ember a líra meghal nem elég merész

hogy látomását elmondja az ész a líra meghal nem elég vadul örül az ember hogy megszabadul a verítéktől s a háborútól int a valóság költő érj utói

Babitstól eltérő költői aspektus szülte nézetét, amelynek minden sora arról beszélt, hogy „előre és fölfelé“.

Bóka László a huszadik század embere és tudósa volt, s ez nem csupán biográfiai kötöttséget jelent és jelez. A modern ember kötelezettségét vállalta, s a „kozmikus távolságot“ fürkészte: a természettudományok és a műszaki fejlettség roppant távlatai kötötték le figyelmét. Ezekhez igazította az irodalmat is. így érezte modernnak József Attilát, meg a XX. század magyar és világirodalmát. Bizonyosan sokan emlékeznek arra az előadásra, melyet 1956 őszén tartott Prágában. Az irodalomtudomány XX. századi problémáiról vallott nézeteit fejtette ki: az irodalom és a modern technika új kapcsoatainak, a régi és új világkép megváltozott arányainak kínzó kérdései tolultak szájára és tollára: „Ügy érzem magam, mint az a fizikus, aki ismeri az atomfizika, a relativitáselmélet mai állását, s ugyanakkor arról akarják meggyőzni, hogy a tányér alakú földet tenger veszi körül, s az ég búrája borul fölé.“

Ez a tárgyszerűség volt egyik biztosítéka annak, hogy Bóka László egyszer megírja a XX. századi irodalomtörténet összefoglaló szintézisét. A másik biztosítéka az az erénye, amelyben szinte egyedülálló volt: az a határozott szándéka és törekvése, hogy megelevenítse az irodalmi, s általában a művészeti folyamatokat, azok nagy, kiemelkedő alakjait emberközelbe hozza. Hőseit életteremtő, irodalmiembert szerető igénnyel és kedvvel közelítette meg. Az volt az elve, hogy „szoborrá merevedett barátainak, ismerőseinek élet-melegét ne hagyja kihűlni, hogy kimozdítsa kortársait a halál merevségéből.“ így közelített meg mindenfajta irodalmi jelenséget és költői alakot.

Fogyó, ereje mind félelmesebben arra figyelmeztetett, hogy tőle csak sokára lehet várni egy ilyen irodalomtörténeti szintézis értő megszerkesztését. Meg kellett a reménynek hunyászkodnia a kérlelhetetlen tények előtt: pazarló tudását nem közvetíthette többé, nem támogatta elegendő erő. ,

Törekvése volt: helyesen látni és láttatni. így távozott az életből.

Kovács Győző