Irodalmi Szemle, 1963

1963/6 - FIGYELŐ - Turczel Lajos: Vázlat Fábry Zoltán kritikai potréjához

1956-os esztendő irodalmi terméséről készített Utószó-han, A család kedvencé-ről illetve annak ürügyén írott kritikában (Embertelenség kimondhatatlansága), az Irodalmi Szemle születését üdvözlő Ideje már bizony című reflexióban és főképpen a Rés poetica és Az igényesség műfaja című tanulmányokban viszont már ismét a hatalmas és sokrétű bizonyítóanyagot mozgató és azokból impozáns háttereket formáló publicista-kritikus, az erkölcsi és esztétikai törvényeket közös nevezőre hozó moralista-esztétikus és a sziporkázó stílus- és gondolatkonstrukciókat teremtő virtuóz esszéista dominál. Ez az összetett és zsúfolt szemlélet- és elemzésmód ,— amelyet az antifasiszta publicista erkölcsi elkötelezettsége, erkölcsi fanatizmusa és tudás-fölénye alakított ki és determinál, és amelyet az indulás expresszionista jellegű stílusbeütései árnyalnak — jelenti a kritikus Fábry eredeti, igazi, hamisítatlan arcát. Az 1956-tól írott kritikákban szükségszerűen: azantifasizmushoz és a vox humánéhoz való életkötelezettség megmásíthatatlan érvényeként és kényszereként újult fel s támadt életre ez az eredeti s determinált kritikusi jelleg.

Érthetővé, evidenssé válik ez számunkra, ha arra gondolunk, hogy ezek a kritikai tanulmányok már az olyan, teljes harci felajzott- ságban született publicisztikai művek szomszédságában, illetve azokkal párhuzamosan íródtak, mint az antifasizmus vádiratának számító Az idő igaza című remek esszé2), az Afrika, Afri- fca3) és a Fülemülék nyomában*), valamint az Európa elrablása5) című, az atomimperializmust a régi szenvedéllyel ostorozó és vétózó pamflettek. A mondottak igazolására azonban közvetlenül, utalásszerűén is idézhetjük Fáb- ryt. Lapozzuk fel az új kötet bevezetését (Otravaló) és olvassuk el azt, amit itt a saját kritikusi geneziséről és erkölcsi determinált- ságáról, s eredeti kritikus-egyéniségének az új irodalmi szakaszban természetes és elkerülhetetlen módon bekövetkezett megújulásáról ír: „A kritikusból, akit tegnapi vigasztalan irodalmi helyzetünk amúgy is inkább irodalompolitikussá avatott6), Hitler jöttével teljes elkötelezettséggel és energiával az antifasizmus publicistája lett... Legújabb irodalmi periódusunkban — a „harmadvirágzásban“ — néhány évig zavartalanul lehettem kritikus7). ... Ezután a kritikust újra leváltotta a publicista: a német neofasizmus és a nyugati atomimperializmus jöttével és erősödésével haladéktalanul el kellett foglalnom a régi őrhelyet.“

Azokban a kritikai tanulmányokban, amelyek

— mint láttuk — már ismét a publicisztikai és kritikai-esztétikai tevékénység termékeny és determinált kölcsönhatásában születtek, szinte kivétel nélkül érezni lehet egy különös paradoxont. Ezt a paradoxont az az aránytalanság idézi elő, amely a kritikában megmozgatott hatalmas és sokrétű bizonyítóanyag nagysága és a tárgy kicsisége (a kritizált művek viszonylagos, pillanatnyi vagy szerény

értéke) között van. Ez a paradoxon az indulás éveiben, illetve éveiről született alapozó tanulmányokban, összefoglalásokban nem volt még szembeötlő. Ezekre az írásokra teljes mértékben ráillett az a megállapítás, amellyel egy 1956-ban írt cikkemben (Kritika és mű) jellemeztem Fábry magatartását, kritikusi hozzáállását: „Az a legnagyobb érdeme, hogy csúcsokra törő izzó igényességét oda merte és oda tudta szelídíteni irodalmunk szerény adottságaihoz..., s meg tudta találni azt a hangot, alkalmazni tudta azt a mértéket, amely az adott pillanatban a legmegfelelőbb volt8).“ Ebből a megfogalmazásból is jól kiérezhetjük azt a tényt, amelyet fentebb szükségparancsolta és helyzetengedte átmeneti ■ önredukálásnak, leegyszerűsödésnek neveztem. Ennek az átmeneti állapotnak az okaira és körülményeire és az eredeti s determinált kritikusi egyéniség szükségszerű visszaváltozására már az előzők folyamán rávilágítottam. Most még az eredeti kritikusi egyéniség megújulása után előállt paradoxonra, aránytalanságokra szeretnék magyarázatot találni. Mi az oka annak, hogy Fábry a kritikai vizsgálódásra kiválasztott (kiválaszthatott) szerény tárgyak körül olyan nagy, csúcsokat érintő s egyetemes összefüggéseket felölelő körözéseket végez, a sokszor jelentéktelen és parányi jelenségek mögé monumentális háttereket rajzol ? A legfőbb ok az, hogy az antifasizmusra koncentrált, a vox humána szolgálatára elkötelezett és a társadalomtudományi műveltséggel és az antifasiszta publicisztika anyagával telített Fábry számára a kritikai-esztétikai vizsgálódások fő tárgyát nem a konkrét művek jelentik, (hanem az általuk érintett, a velük összefüggő s társadalomtörténetileg égető aktualitású erkölcsi, erkölcspolitikai kérdések. További okok: a kisebbségi helyzetben természetes és indokolt anyanyelv-féltés, amely minden számbavett értékben megtartó erőt is lát: a kisebbségi korlátokkal, a kicsiséggel és a provincializmus- veszélyezettséggel szemben megnyilvánuló türelmetlen kompenzációs igény, amely a számbavett értékeket az egyetemes értékrendszer súlyaival akarja mérni, és a sokszor csak miligrammokkal mérhető esztétikumot is odaköti a világirodalomhoz, a világirodalom esztétikájához9) ; a kicsiségből kitörni igyekvő Dávid—Góliát-komplexum és messianizmus, a_ mely — főleg erkölcsi téren — akar egyetemes például szolgálni és a barbárság maximumával szemben az emberség maximumát akarja felvonultatni10).

A vizsgált művek és a róluk szóló kritikák közti aránytalanság, a sokszor Don Quihote-i módon ható kompenzálási, arányítási törekvés az egyik forrása azoknak a túlzásoknak, túlértékeléseknek, amelyek Fábry kritikáiban ma is előfordulnak. Néhány jellemző túlzásra a kötet eddigi értékelői már rámutattak. A túlértékelések másik, jellemzőbb és általánosabb forrását a kritikai mérce erkölcsi túlsúlya, a vox humánénak az esztétikai kategóriákkal szemben is megnyilvánuló elsödle-