Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Alexandr Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja

pótadag is van, tán azt sem látja, hogy adag maradt a segédbrigadéros előtt. Egyszerűen elbágyadt, átmelegedett, s nincs ereje felállni, képtelen kimenni a fagyba, vagy a rosszul fűtött, hideg melegedőbe. Most Ó is jogtalanul foglalja el itt a helyet és az újonnan jött brigádokat épp úgy akadályozza, mint azok, akiket öt perccel azelőtt érces hangjával kikergetett innen. Még újonc a táborban, nem rég van kényszermunkán. Az ilyen percek, mint most (ezt persze nem tudja), különös fontos percek az ő számára, ezek változtatják át őt a mindenható, harsogó tengerésztisztből nehézkes, körültekintő fegyenccé és csakis az ilyen óvatos nehézkesség adhat neki erőt huszonöt esztendős raboskodás elviselésére ...

... Már kiabálnak, hátba lökdösik, noszogatják, szabadítsa fel a helyet.

Pavlo odaszól:

— Kapitány! Hé, kapitány!

Bujnovszkij összerezzen, mint aki mély

álmából ocsúdik fel és odanéz.'

Pavlo odanyújtja neki az egyik tányér kását, nem is kérdezi, akarja-e vagy sem.

Bujnovszkij szemöldöke megrándul, úgy néz a kására, mint valami sose látott csodára.

— Fogja, fogja — biztatja Pavlo, felkapja az utolsó adagot a brigadérosnak és megy kifelé.

Bűntudatos mosolyra húzódik a kapitány cserepes ajka. Ő, aki valaha a Nagy Északi tengeri úton kerülte meg Európát, most boldogan hajol a nem is teljes merítőkanállal mért, zsírtalan, híg zabkása fölé, a vízzel kevert zab fölé.

Fetyukov dühödten méri végig Suhovot, meg a kapitányt és odább áll.

Suhov úgy véli, helyes, hogy a kapitánynak adták. Eljön majd az idő, és a kapitány is megtanulja, hogyan kell élni, de most: még ne^ tudja.

Suhovban még élt a halvány remény: talán Cézár neki adja a kását. De nem valószínű, hiszen már két hete nem kapott csomagot.

A második adag után is kinyalja a tányért egész fenékig, a peremét kitörli a kenyérhéjjal, leszopogatja minden egyes alkalommal, majd befejezésül megeszi a kenyérhéjat is. Ezután fogja Cézár kihűlt kásáját és elindul.

X

Suhov már nem a messzi tájat fgiyeli, ahol a nap felcsillan a havon, azt sem

látja, hogyan szélednek szét a rabok a melegedőkből a zónába — ki a reggel óta elkezdett gödröt ásni, ki a zsaluzáshoz, ki az autójavító tetőgerendáinak a felhúzásához. Suhov csak a saját munkahelyét látja, a falat, ott, balra, ahol a falazás fokozatosan derékig emelkedik és jobbra, a sarokig, ahol az ő fala Kilgaszéval érintkezik. Szenykának megmutatta, hol tisztítsa le a jeget, jómaga is szaporán ütögeti hol a fejsze fokával, hol az élével, csak úgy repdesnek a jégszilánkok köröskörül, néha az arcát se kerülik el, szilajul dolgozik, gondolkodás nélkül. Szeme és gondolata csak a falat keresik a jég alatt, a Hőerőmű külső homlokzatát. Azt se tudja, ki kezdte itt felhúzni a falat, az ismeretlen kőműves vagy nem értett hozzá, vagy csak kontárkodott, de Suhov most ismerkedik a fallal, mint a magáéval. Lám itt egy kissé lesüppedt, ezt egy sorral nem lehet helyrehozni. Ez csak a harmadik sor után sikerül, ha kissé vastagabban keni a habarcsot. Emitt meg egy kissé kipúposo- dik, ezt két sor után ki lehet egyengetni. Szemre már be is osztja a falat, meddig rakja ő a baloldali lépcsőzetes kiszögelés- től, s mettől Szenyka jobbra, Kilgaszig. Ügy számított, hogy a sarokhoz érve Kil- gasz nem állja meg és Szenyka helyett odarak egy néhány téglát, ez egy kis könnyebbséget jelent a süketnek. S amíg azok abban a sarokban piszmognak, Suhov a fél falnál egy kissé többet húz fel, így aztán nem maradnak el a másik pár mögött. Azt is felméri szemmel, hova és hány salaktéglát rakjon. S alig, hogy a téglahordók megjelentek az első saroglyával, máris odakiáltja Aljoskát:

— Nekem hozd! Ide rakd, ni! Meg ide!

Szenyka lassacskán befejezi a jég leverését. Suhov már fogja is a drótkefét és nyelét két kézre fogva jobbra-balra végigsöpri a falat, úgy letisztítja különösen az illesztékeket, hogy csak egy egész vékony szürke hóréteg marad a téglák felső során.

Már felmászott a brigadéros is, amíg Suhov kezében jár a kefe, a brigadéros a sarokba erősíti a szintezőlécet. A két végén Suhovnál meg Kilgasznál már régen ott állnak a lécek.

— Hé — kiabál Pavlo lentről. — Él még valaki odafenn? Küldöm a habarcsot.

Suhov most még jobban felindult: a zsinórt még nem húzta ki! Tűzbe jön. Ügy döntött, hogy a zsinórt nem egy, sem két,