Irodalmi Szemle, 1963
1963/1 - Alexandr Szolzsenyicin: Ivan Gyenyiszovics egy napja
Pavlo meg Suhov könyökkel tör utat magának. A legjobbkor jöttek: az első brigádnak éppen most osztják az adagokat és még csak egy brigád van előttük, annak a segédbrigadérosa is ott áll az ablak mellett. Tehát a többiek már utánuk következnek. — Tányért! Tányért! — kiált a szakács az ablakból, s már adják is be neki. Suhov is szedegeti a tányérokat és dugja be az ablakon, nem mintha pótadagra várna, hanem azért, hogy gyorsabban menjen. A válaszfalon túl a „segítők“ mossák a tányérokat — ezek is kásáért. Most már az előttük levő brigádra került a sor. Pavlo az emberek feje fölött oda- kialt: — Gopcsik! — Itt vagyok! — hallatszik az ajtó felől vékony kis gida hangja. — Szaladj a brigádért! Már szedi is a lábát. Fődolog, hogy ma jó a kása, a legjobb kása a zabkása. Ritkán fordul elő. Leg- többnyire naponta kétszer magarát, vagy pedig korpa ciberét adnak. A zabkása szemek között a sűrű pép laktató és éppen ezért szeretik. Suhov gyerekkorától csak a lovakat etette zabbal, — sose hitte volna, hogy egész lénye sóvárogva kíván majd egy maroknyi zabot! — Tányért! Tányért! — kiabálnak az ablakból. A 104-esre került a sor. Az előttük levő brigád segédbrigadérosa most kapja a dupla „brigadéros“ adagot s már megy is el az ablaktól. A dupla „brigadérosi“ is a többi fogoly rovására megy, de ezért sem pisszen senki. Mindegyik brigadéros dupla adagot kap, van aki maga eszi meg, van aki odaadja a segédjének. Tyurin Pavlónak adja. Suhov dolga most a következő: odanyo- makodik az asztalhoz, két gyengébb fickót elkerget, egyet meg szépszóval tessékel odább, az asztalon helyet csinál tizenkét tányérnak úgy, hogy két sorba hatosával rakhatja, s erre még hatot tehet fel és erre is még kettőt, most aztán Pavlótól kell majd átvennie a megrakott tányérokat, ellenőrizni, jól számolták-e, ügyelni arra is, hogy idegen brigádbeli ne vigyen el egyet se az asztalról. No meg arra is, hogy meg ne lökjék, ki ne verjék a kezéből. Közben az asztal mellől egyesek kikecmeregnek, mások bemásznak, leülnek enni. Jól nyitva kell tartani a szemét, figyelni, hogy azok ott a saját adagjukat eszik-e, vagy pedig az ő brigádjától vették el? — Kettő! Négy! Hat! — számolja a szakács az ablak mögött. Kettesével adja ki a tányérokat. így könnyebb neki. Ha egyenként számolja, hamarabb belezavarodik. — Kettő, négy, hat — ismétli Pavlo halkan ukránul az ablakon át. S ő is kettesével nyújtja a tányérokat Suhovnak, aki az asztalra rakja őket. Suhov nem számlál hangosan, de jobban figyel mint ők. — Nyolc, tíz. De hol marad a brigád Gopcsikkal? — Tizenkettő, tizennégy... — számolnak tovább. Közben a konyhán kifogyott a tányér. Pavlo feje és válla között Suhov jól látja: a szakács két tányért tesz az ablakba, de fogja őket és megáll, mintha gondolkodnék. Bizonyára az edénymosogatóhoz fordult és őket szidja. Ezalatt egy halom üres tányért dugnak be neki az ablakba. Az alsó tányérokról most leveszi a kezét és adja tovább az üres tányérokat. Suhov villámgyorsan ott hagyja a tele tányérokat az asztalon, átugrik a lócán, magához húzza a két tányért az ablakból és mintha nem is a szakácsnak, hanem Pavlónak mondaná, nem nagyon hangosan ismétli: — Tizennégy. — Várj! Hova viszed? — ordít a szakács. — A mienk, a mi brigádunkból való — bizonygatja Pavlo. — Még ha a tietek is, ne zavarjon meg a számolásban! — Tizennégy — rándítja meg Pavlo a vállát. Ő maga nem lett volna képes csalni, mert hát a segédbrigadérosnak meg kell őrizni a tekintélyét, csupán Suhov szavait ismétli, s ha baj van, mindent rákenhet. — Tizennégyet már egyszer mondtam! — tajtékzik a szakács. — Na és, ha mondtad! De nem adtad ide, a kezedben tartottad! — lármázik Suhov. — Gyere, számold meg, ha nem hiszed. Itt van az asztalon! Suhov kiabál, de már észreveszi, hogy a két észt odatülekedett hozzá, sebtiben kezükbe nyomja a két tányért. Jómaga gyorsan az asztalhoz megy és megszámolja, megvan-e minden a helyén: jól van, a szomszédok semmit sem csentek el, pedig könnyen megtehették volna. Az ablakban felbukkan a szakács vörös képe.
