Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Tóth Tibor: Irodalmi viták a csehszlovák írókongresszus előtt

előtt Števčeknek válaszolt: Pavol Števček, mondta, úgy beszélt rólunk, mintha játszadoznánk, s mintha a metaforát tűznénk ki célunkul. Az egész félreértés abból eredt, hogy Feldek cikkében csupán egy tényezőt, a metaforát és általában az érzékiséget hangsúlyozza, de nem célként, hanem a társadalmi hatás elérésére szolgáló eszközként. Feldek cikke tehát nem programadó jelentőségű, csupán a munkamódszereinket illusztráló észrevétel. Persze illenék végre megírni, mi a véleményünk a fiatal költészet társadalmi szerepéről és így tovább. Még nem írtuk meg. Ez azonban még nem ok arra, hogy Feldek cikke fölött pálcát törjenek, hogy ellentétbe állitsák költészetünkkel.

— Vladimír Mináčnak csak annyit mondok: nem akarunk két-három évre szóló programot,

— hangsúlyozta Stacho. — Arról van szó, hogy elfogadtassuk a nekünk legjobban megfelelő és az irodalomban mindennapos munkamódszert. Ügy vélem, ez a munkamódszerünk semmiképpen sem zárhatja ki költészetünkből a társadalmi állásfoglalást. Társadalmi hatást akarunk elérni ezzel a módszerrel s úgy hiszem, ez már részben sikerült is nekünk. Üjabb könyveinkben ez még hangsúlyozottabban nyilvánul majd meg. Nézetem szerint még senki sem érintette oly közvetlenül a társadalmi problémákat, s általában az emberek munkáját és jellemét, mint Feldek a verseskötetében s főleg Északi nyár című versében. Stacho tiltakozott az ellen, 'hogy bármiféle programot adtak volna. Az egyetlen programot, amelyet megírtak, nem nyomtatták ki. Ez még 1956-ban történt. Senki sem dolgozott ki programot, mindig versekről, vagy elméleti nézetekről vitatkoztak. Ezt aztán úgy értelmezték, mint valamiféle program kifejtését. Programot nem lehet asztal mellett ülve egy délután összeeszkábálni. Rokonszenvesebb az a nézet, amely programunkat inkább a költeményeinkben keresi.

Stacho ezután tiltakozott az ellen, hogy a konkrét metafora az elvont, társadalmilag állástfoglaló gondolat útjában állna. Költészetünkben tehát nem zárjuk ki az elvont eszméket, a gondolatot, amely konkrét építőelem szerepét játszhatja a metafora megteremtésében.

Milan Hamada irodalomkritikus, aki az irodalmi sajtó hasábjain vitába szállt Feldek elméleti fejtegetéseivel, azzal kezdte hozzászólását, még mindig az a kellemetlen érzése van, hogy a fiatalok a költészetről nagyon egyoldalún, mint valami összerakós játékról beszélnek. Lekicsinylik a költészet értelmének kérdéseit. Az igényes szerkezet tartalmáról van szó, adott esetben arról, hogy a metaforát új, emberileg számottevő elemekkel bővítsük ki. A fiatalok szlovák költészetet a cseh költők egyik csoportjához, az úgynevezett harmincévesekhez, a Kvéten-nemzedékhez hasonlította, s kijelentette, sajnálja, hogy nincs ehhez mérhető átfogó és teljes generációnk. Pedig meg volna ennek minden feltétele, nevezetesen Feldekben, Ondrušban, Kováéban, Stachóban és másokban. Ebhez az kell, hogy ne szűkítsék le saját költészetük határait és lehetőségeit.

Miroslav Válek, akinek két verseskötete (Dotyky — Érintkezések és Príťažlivosť — Vonzás) az olvasók és a kritikusok körében egyaránt nagy sikert aratott, hangsúlyozta, Feldek sokat vitatott cikke a metafora egyedüli üdvözítő voltáról nem program, szerencsére nem tekinthető annak. A program a költők műveiben keresendő, nem pedig elméleti kinyilatkoztatásaikban. Vitába szállt K. Rosen- baummal, s megjegyezte, szerencsére ezeknél a költőknél egyre élesebb az ellentét lírájuk és elméleti nézeteik között. Fejlődésük — legújabb verseik szerint ítélve — nem a; társadalmi passzivitás, felé halad, hanem éppen ellenkező irányban.

— Nem értem továbbá, miért beszélünk a költészet válságáról — hangoztatta Válek. — Úgy hiszem, türelmetlenek vagyunk, mert a fiatal költők már megjelent kötetei igenis jó- verseskönyvek. Ami Stachót illeti, tekintet nélkül elméleti nézeteire, amelyeket nem vennék halálos komolyan, meggyőződésem, hogy második könyve sokkal színvonalasabb lesz, nem csupán metaforáit, hanem társadalmi mondandóját tekintve is. Egyébként szerintem első verseskötetét nem értékelték kellőképpen, Feldekét pedig túlértékelték. Nem értqk egyet Mináč kedvenc tételével, hogy a költészet válságban van. Ennek ellenkezőjét bizonyítják a már megjelent és a közeljövőben megjelenő könyvek. Egyetértek vele azonban abban, amit a líra tárgyáról, a lírai mondandó kibővítésének szükségéről mondott.

Ján Kostra, akit talán legtalálóbban mint európai rangú költőtr jellemezhetnénk, szokásától eltérően tevékenyen bekapcsolódott a vitába, igaz, csupán a vitavezető felszólítására tette, s néhány észrevétele valóban megérdemli figyelmünket. Foglalkozott például az irodalomelmélet, a művészetelmélet és másfelől a tudományos elméletek viszonyával. Hangsúlyozta, hogy elméleti alapokon felépíthető például egy űrhajó, de nem írható meg egy vers. A tudományban az elmélet az elsődleges. A művészetben az elméletet a kész művekből vezetik le. A mű az elsődleges. Nem teremthető meg mesterségesen, elméleti alapokon. A költészetről folyó viták, folytatta Kostra, s az irántuk megnyilvánuló nagy érdeklődés azt mutatják, hogy a költészet jó ugródeszka ürügyén vitatkozni lehet a jelen sok fontos problémájáról, olyan dolgokról, amelyet sokkal szélesebb összefüggésekben érdeklik kortársainkat. De arról vitatkozni, hogy melyik poétika érvényes ma, teljesen fölösleges. Erről csak maga a vers dönthet. A legfiatalabbak túl sokat teoretizálnak. Még mindig fontosabbnak tartják, hogy cikket írjanak a versről, mint azt, hogy verseket alkossanak. összejöveteleinken a vers csak har