Irodalmi Szemle, 1963

1963/6 - FIGYELŐ - Monoszlóy M. Dezső: Megjegyzések két szlovák riportkönyvről

gyakran kicsúsznak a kezéből, elerőtlenednek, a szavak, mondatok martalékaivá válnak. (A szavazás záróakkordjai a negyedik fejezetben, a Malec—Martin, Martin—Breťa, Breťa—Malec- viták doktriner hangja, a krónika egyes szen- velgős, már-már biedermeieresen érzelgős reflexiói, az erőtlen és levezetés nélküli belső monológok a különben nagyon jól megrajzolt Estera bácsival folytatott viták során, s végül a bor, a szőlő, s a szerelem felhasznált motívumainak sápadtan ismerős árnyai! Mikor Solohov döbbenetes erejű, gigantikus eposzában először találkoztunk velük, éltek és megrázó élményt jelentettek. Mikor Hečko Vörösborában másodszor is elénk kerültek, büszkék voltunk irodalmunk új, alakuló epikájára. Most azonban már megsápadtak, ellanyhultak, pihenni vágynak.)

És most hadd jöjjön a vallomás. E sorok írója Bednár könyvét is. Kríž könyvét is mintegy hét-nyolc hónappal ezelőtt olvasta. S most, mikor mindkettőt újra kézbe vette, Kríž könyvéről némi jelentéktelen mese-emléken kívül mindössze ennyire tudott visszaemlékezni: nagyon becsülésre méltó írás. Bátor és bacsü- lésre méltó írás — ez kétségtelenül nagyon értékes olvasói leszűrést jelent. Különösen akkor, ha arra gondolunk, hogy a regény 19S0- ban jelent nieg. De most mondd meg nekem: elég lenne-e Wolker Balladájára, Majerová Szirénájára visszaemlékezve mindössze ennyit re- zonálni: nagyon bátor írás...?

Üjra Karol Rosenbaumot kell idéznünk, aki Kríž első, még 1949-ben megjelent könyvével kapcsolatban írja: „Sajnos, a könyv tartalmának jelentős hányada beléveszett a lelkesedésbe és jóakaratba, de ami a művészi kivitelezést illeti, csak felületes hasonlóságot találunk a való élet s annak irodalmi tükröződése között.“

Nagyon igazságtalan, sőt rosszindulatú vád lenne azt állítani, hogy Kríž még ma is csak a „felületes hasonlóság“ ábrázolásánál tart, hiszen már második regényében, az 1951-ben megjelent Leányföldben bebizonyította, hogy

ezen a fokon már messze túljutott, s jelen könyve még jobban megközelíti azt az összhangot, amelyet a bátor tartalom és a művészi forma csak együtt és egy szinten képes létrehozni. Bízunk benne, hogy Ivan Kríž további fejlődése során hamarosan felérkezik erre a magaslatra, s kiegyensúlyozottan szintétikus eposzírójává válik annak a népnek és tájnak, amelyről ilyen valóban művészi sorokat tud írni:

„. .. valahol a fűben a szorgos tücsök számolgatja a másodperceket. Milan lábánál halkan csobognak a vidék méltóságteljes, lassan hömpölygő folyójának habjai. A folyót egész esztendőben barnára, zavarosra festi a föld, amit magával cipel, így aztán át nem látszó verőfényes napokon is. Sosem mutatja meg mélységeit, akárcsak a nép, mely emberemlékezet óta itt él partjain.“

Végezetül szólnunk kell még a fordítókról is. Közös erényük, hogy mindketten lelkiismeretesen keresik, s meg is találják elrontott nyelvünk ipari, műszaki, mezőgazdasági szakkifejezéseit, s féltő gonddal ügyelnek a nyelv szerkezetének, kifejező erejének a tisztaságára. Mégis hadd kockáztassuk meg, hogy a néhány éve intézményesen és egyezményesen kívánatosnak talált, s a fordításokba belehajszolt erőszakos népi, sőt népieskedő kifejezések ma már modorosán hatnak, s mellettük még kirívóbbá válnak az olyan ellentétek, ha egyszerű, falusi emberek kis szerelmi szövevényei során „intermezzo“-ról beszélünk (Nagypuszta); ha a jellegzetesen cseh (morva) környezetben a korcsmái poharazgatók „Három a magyar igazság !“-ot emlegetnek; ha a fenti idézetben felcseréljük Milan lábát a tücsökével, a következő mondatból kihagyjuk a mondat tárgyát, a „sem“ tagadószót azonosnak vesszük az „is“ kötőszóval: s emellett még vissza is élünk a „dömhögés“ szerű kifejezésekkel, egy-kettő- nél többször használva azokat a szövegben. Ez azonban — a fordítás nagy erényeihez viszonyítva — csak amolyan bocsánatkérő, halk dömhögés a kritikus részéről.

Rácz Olivér

megjagyzésak két szlovák riportkönyvrő!

Ha feltennénk a kérdést, hogyan érkezett el a széppróza a riporthoz, nehéz lenne egyértelműen felelni rá. Elsősorban mindjárt a kérdést kellene boncolgatni. Nem elérkezésről van itt szó, hanem több irányú fejlődésnek egyik pillanatnyi megállójáról. Krónikától a regényig és antiregényig, realizmustól az antirealizmu- sig, énhősöktől családi hősökig, gondolkodástól a hasbeszélésig, pszichologizálástól a cselekményszerűségig és megfordítva számtalan metamorfózist mutat az írástörténete. A riportregény semmi esetre sem csúcsteljesítmény, inkább egy már többször kikényszerített és hanyatlásra ítélt műfaj, az írói szimultánizmus egyik kifejezési módja, amelynek bizonyos elemeivel gyakran éltek jelentős szépírók (lásd. Hemmingway és Móricz), s amely tulajdonképpen végigkísérte az egész irodalomtörténetet, hol mint maga az élmény, hol mint regények vázlata, csontváza, hol mint leírt kész írásmű.

Időnként felbukkant aztán ismét feledésbe merült. Előfordulásának mai gyakoriságát vizs