Irodalmi Szemle, 1963
1963/6 - HAGYOMÁNY - Grek Imre: Major István
küzdő forradalmár íráskészsége. Gondolatait minden cikornya nélkül, pusztán egyszerűséggel fejezi ki, gyakran hiányoljuk is a színes, találó metaforát. Aztán felfigyelünk egy-egy eredeti hasonlatára: „Lázas lelkem bolygó léghajója — Dacos útját imbolyogva rója“ (Egy... kettő ... három ... Megjelent 1921. nov. 5-én a Népszavában). Rábukkanunk néhány tehetségre valló szép verssorára: „Áldott kenyér bús éhezője“. A ritmus és a rím szabályait is szem előtt tartja és ami a leglényegesebb, verseiből meggyőződhetünk róla — ismeri a magyar nyelv árnyalati szépségeit is. Ez a néhány költemény is hitelesen és érdekesen érzékelteti gondolati érésének folyamatát. Az 1910-ben megjelent „Katóka sír“ című versében főleg mélységes embersége, az emberpalántát nevelő pedagógus humanizmusa fogja meg az olvasót. Katóka a jó diák, aki mindig mosolyog, egy ízben elfeledi megtanulni a leckét és bizony eltörik a mécses. Hiába vigasztalja tanítója, ő csak sír, sír szüntelen: S könnyétől minden szomorúbb lesz: Egy fokkal szomorúbb a tábla, Egy fokkal szomorúbb az ablak, A szék, a pad, a nap sugára. A gyerekek is sírni készek, Ülnek remegve, várva, félve, Hiányzik a Kató kacaja, Víg csobogású nevetése. Nagy, mozdulatlan, tompa csendben Ülök a poros tanteremben S úgy bántja valami a lelkem! — Katóka sír ... Katóka sír ... Kis Magyar Alföld, 1910. aug. 28. Ugyanabban az esztendőben (szept. 25) megjelent „Vers a ‘holdvilágos égről“ bizony még magán viseli a kezdetlegesség nyomait, a szerelem édes ízéről és a csalódás keserű kínjáról alig tud eredetit mondani. De szép a megszemélyesítése : S egyszerre, mintha sírni kezdene Az ágy, a szék, a tintafoltos asztal. Nincs senkim, akit megölelhetek, Nincs semmi, ami megvigasztal. Keresi, kutatja az élet értelmét, új és új kérdések merülnek fel benne és egy részükre még nem tud választ adni. De azt már felismerte: az élet nem álmodozás. Erről tanúskodik az 1911-ben közölt és valószínűleg Ady- hatásra mutató a „Lemondás siralma“ című, még kiúttalanságról beszélő versének három utolsó szakasza: Jaj Istenem, de gyönyörű volt Első tavasz, első szerelmek! — Es most nyomomba jár az élet, Nehéz, ölő robotba kerget, Nehéz, ölő robotba kerget. Lassankint megszokom a csendet. Szűz ölelésre, csókra, dalra, Hideg hamut szitál az alkony. Ez a felejtés szürke hamva. De ha a nap súlyos robotját Lerázom és pihenni térek, Zokogva, sírva jajdulok fel: Miért vagyok, miért is élek? Jaj Istenem, miért is élek? Kis Magyar Alföld, 1911. jan. 15. A kérdésre választ ad a „Hívogatás“, amely 1920. szeptember 10-én látott nyomdafestéket „A harc“ szocialista revü 2. számában. Major István ekkor már rég tudta, hogy miért él, miért érdemes élnie. A régi szerelem helyébe is új, sírigtartó lépett: a forradalom. Láttalak egyszer. Vérszín lobogód Úszott az esti szélben; Láttam a lángot, a fellobogót, És én is, én is égtem. Hej, csuda szép dalt húzott a vonód, Tüzes dalt nagymerészen — És most csak egyre ingatom fejem Hol késel annyit én szerelmesem. Mélységesen igaz volt ennek a versnek az utolsó -négy sora: „Jer vörös izzón új Forradalom, A lelkem tárva-nyitva Jer, hisz a földön nincs hatalom, Ki tőled elszakítna.“ Nem volt olyan hatalom! Major Istvánt nem lehetett elszakítani sem a forradalom ügyétől, sem a munkások, a zsellérek tömegeitől. Olyan kommunista forradalmárt tiszteltek benne, aki lángolt és ezért lángra tudott lobbantam. És úgy hiszem, hogy alábbi teljes egészében közölt verse felért egy-egy lelkes szónoklattal: Eb ura fakó Sivatagból rengetegbe Rengetegből sivatagba, Földre sújtva, talprakeltve Űz a császár beste majma. Eb ura fakó! Ugye mégse hagyjuk abba? Ugy-e mégse hagyjuk abba? Sárba járunk, vízbe hálunk, Csizmánk rongyos, zabunk fogytán, Búsborostás csontos állunk S más lobogó leng a portán Eb ura fakó! Mégsem élünk selma zsoldján. Császár kertje rózsatenger, Csalogat, hív menjek arra. Süvegem szól: csitt te balga. Eb ura fakó! Proletárnak más a marsa. Proletárnak más a marsa, majd ha szól, reng az ég is.
