Irodalmi Szemle, 1963

1963/6 - ORSZÁGJÁRÁS - Gyurcsó István: Tardoskeddi napló

országjárás

Gyurcsó István tardoskeddi napló

Lóré

Keresem a lóvasutat, ami az egyetlen közlekedési eszközt jelenti a tardoskeddi vasútállomás és Jánosháza között.

Nincs már lóvasút. Az már nincs. Pár hónappal ezelőtt még erről beszélt a félénk kis technikuslány, aki nem tudott gyökeret ereszteni munkahelyén, akinek nem volt megfelelő itt a talaj, nem talált meleg emberi fogadtatásra, lehetőséget az önművelésre, hogy jól érezze magát az állami gazdaságban.

Nincs tehát lóvasút, így gyalog indul el az, akinek nincs motoros járműve, vagy akárcsak pedálos, lábbal taposó kerékpárja. Az egykori lóvasút helyét töltés foglalja el, a töltésen meg nehéz úthenger mozog előre, hátra.

Az október meg olyan, mintha csak szeptember volna. Elég a kiskabát ilyenkor így. gyalogosan. Indulhattam volna János- házára nyáron is. Ha akkor jövök, bizonyára nem gondolok a töltésre, csak szidom a maradiságot, a port, sarat, mikor, milyen idő van. Most bizakodom az itt élőkkel együtt. A lórét egy év múlva autóbusz váltja fel. Rákapcsolódik itt is az élet az ország vérkeringésére. Nevet a diák a busz ablakából, és a terményt sem kell három traktorral vontatni a sárban. Még egy esztendő. Eközben majd csak elevickélnek lóvasút és autóbusz nélkül az emberek.

Minderre alig gondolok, ahogy átbújok a vasúti sorompó alatt és irányt veszek Tardoskedd kültelekére, ami bár közigazgatásilag a faluhoz tartozik, de minden más vonatkozásban a palárikovói központi állami gazdasághoz kapcsolódik.

Szerencsés őszi napok, mondhatná bárki. Kedveznek az elkésett munkának. Az út mellett kukoricatábla. A tábla szélén három kerékpár, mellette három asszony — ebédelnek. Az útirányt kérdezem, ők nevetve

mondják, hogy gyalogosan jó egyórás az út. Csak menjek a második számú főcsatornáig, ott forduljak jobbra, majd a cukorrépa tábla végén balra és már ott is vagyok.

Órákig lehetne gyalogolni. Az idő, az út, a térség csalogatja az embert. A töltés mellett még egy út, kihasítva a termőföldből. Ki tudja hány hektár lehet végig. Két oldalt mély fekete-barna szántás. Varjúk és fogolymadarak repülnek fölötte. Ütjelzőnek meg egy bizonytalan szalmakazal, talán már holnapra széthull a sok préselt szalmabála.

Aki szántott, annak ott volt a szíve is, de már az, aki a kazlat rakta, nem csinálta még ésszel sem.

Ennyire jut időmből, ennyi észrevételre, máris itt a töltés, a híd, alatta meg a nevezett csatorna.

A töltésen, a hídon túl egy külön világ. Amíg innen megszántott földek, addig túl még minden szántatlan. Mintha valamiféle határvonal lenne a csatorna. Valóban az. A tardoskeddi szövetkezet és az állami gazdaság földjeit szeli ketté. A töltésen egy gereblyéző, tisztogató ember. Tőle kapok néhány tájékoztató felvilágosítást.

— A lóre? Tíz perccel ezelőtt indult a hídtól. Már csak eddig jár ... A csatornától befelé már állami gazdaság. Ez is a falué, de nem bírt a földdel, átvette az állam ... Hát Tardoskedd nagy falu, az igaz, de máshol jobban keresnek az emberek. Én is a vízrendészetnél vagyok... Jó ez a csatorna, a répát is ebből öntözték... Ha esik az eső? Bizony nyakig ér a sár. Nézze csak a nyomokat. Megkínlódnak itt mindennel. Végig földúton szállítják a répát, de mindent. Nem a tardoskeddi, a jatovi állomásra. Nem tudom miért. Igen, már épül az út. Csak nehezen. Tíz éve tervezik ...