Irodalmi Szemle, 1963
1963/6 - DISPUTA - Csanda Sándor: Egy téves irodalom szemléletről
is, hogy az Élet vagy halál c. költeményt 1848 szeptemberének végén, Erdődön, a románok felkelésének közelében azzal a szándékkal írta, hogy segítségével fegyverbe szólítsa a népet a forradalom védelmére. Hogy Petőfi nemzeti öntudata nem azonosítható az uralkodó osztály sovinizmusával, bizonyítja az a tény is, hogy az 1848-as fegyveres összecsapás előtt nem írt egyetlen verset vagy cikket sem a nemzetiségek ellen, s az Élet vagy halált sem soviniszta szándékkal írta, hiszen a költeményben említett németek külföldi elnyomók voltak, s aligha véletlen, hogy nem említi a kárpátaljai ukránokat, mert azok nem keltek fel a forradalom ellen. Egyébként költészetéből az is nyilvánvaló, hogy amikor a németeket szidta (ez gyakrabban előfordult) nem fajvagy nemzetgyülöletből tette, hanem csupán az elnyomókra és a Habsburg-udvarra gondolt. A tények tisztázása érdekében azt is meg kell mondanunk, hogy Petőfi politikai nézeteit nemcsak a magyar uralkodó osztályéval nem lehet azonosítani, hanem számos elvi kérdésben nem tartozott a haladó középnemesség, Kos- suthék pártjához sem. A Márciusi Ifjak 1848 szeptembere előtt több proklamációban teljes egyenlőséget hirdettek, nem vonva ki ez alól a nemzetiségeket sem. Igen tanulságos ebből a szempontból Szemere Bertalan miniszterelnök Emlékiratainak az a része, mely leírja a Pestmegyei Választmánynak 1848 áprilisi ülését, amelyen arról volt szó, hogy ha a választójogot a nem magyar nemzetekre is egyformán kiterjesztik (választó legyen mindenki 18 éven felül), akkor a magyar nemzetiség a parlamentben kisebbségben maradhat. „Ha a választási törvény kidolgozásánál óvatosan járunk el, állásában a magyar nemzetiség meg fog ingattatni. Ez észrevételt tapogatólag csak azért tevém, vajon a tanácskozók, kik között sok ifjú ember vala, öntudatosan szólnak-e, s a javasolt módosítás egész hatását ismerik-e ? Észrevételemre fölkele egy szép szőke ifjú ember és tűzzel fejtegeté, miszerint a szabadság élvezését nemzetiség tekintettől feltételezni nem lehet s nem szabad. Ez volt Vasvári, ritka jeles szónok, kedvence az új nemzedéknek, — később mint őrnagy az oláhok által kínosan öletett meg. Utána egy más ifjú kelt fel, barna, mogorva s haragos képpel mondá: miképpen a nemzetiség szent, de a szabadság még szentebb, s Magyarországban a polgári jogok mindig a nemzetiségre való tekintet nélkül adattak meg. Ez volt Petőfi, az ifjú költő, Magyarország legnagyobb népköltője, — később, úgy mondják, mint őrnagyot a musz- kák golyója ejté el.“ (Kéziratból kiadva, Bp. 1941.) Másként kifejezve ez azt jelenti, hogy az említett gyűlésen Petőfi a nemzetiségi kérdést alárendelte az általánosabb emberi kérdésnek — a szabadságnak, ami a nemzeti kérdés következetes megoldásának egyetlen helyes módja, s ez megnyilvánul a leginkább inkriminált költemény, az Élet vagy halál bevezető strófájában is. Sárosi Gyula Aranytrombitájának és Petőfi Élet vagy halál c. költeményének egyoldalú és- elfogult idézgetése után Banšell cikke rendkívül humánus és békéltető jellegű megállapításokkal zárult. Azt hangsúlyozza, hogy az igazi költő a nemzetek testvéri megegyezéséért küzd, s ehhez példaképül állítja Vörös- martynak Jóslat c. versét. A cikk főhibája, hogy a magyar forradalmi költészetet a történelmi összefüggésekből kiszakítva, mintegy saját korának nacionalista viszályai alapján vizsgálja. Eszményképe valami szenvedélyektől mentes, forradalomellenes líra; elvi megállapításainak nagyrésze általában is reakciós. Figyelemre méltó kisebb ellentmondása a cikknek, hogy míg Petőfit egy lapalji jegyzetében igen élesen elítéli, addig az őt követő, sokkal kisebb tehetségű Vachot Sándort zseniálisnak mondja, de példaként olyan versrészletet idéz tőle, melynek befejezését éppúgy félre lehetne magyarázni, mint a többi inkriminált költeményt. Csupán kérdésként említjük meg: vajon ennek nem az az oka, hogy Vachotban (aki hozzá hasonló módon kezdett verselni, szintén volt elmegyógyintézetben, szerencsétlenül halt meg), sorstársát látta? A Petőfire tett megjegyzés: „Ügy látszik, hogy minden elfajzottnak veleszületett bűne az eszelősség“, a költő szlovák származására vonatkozik és a nemzetárulás vádjával kapcsolatos. Erre itt nem térünk ki részletesebben, mert Petőfi és a szlovákok viszonyát külön tanulmányban szándékozunk megvilágítani. Mikuláš Gašparik e könyvben két helyen foglalkozik Banšell és Petőfi viszonyával, először a Petőfihez c. versét értékelve: „Eszmeileg és művészileg elmélyült hangsúlyozását jelenti ezeknek a törekvéseknek a Petőfihez c. költemény a Minerva almanachban, melyben az ifjú költő megvilágítja az író helyét a nemzetben s általában a költészet küldetését a társadalomban. Petőfi Banšell számára „igaz példa“, „ifjú éveinek mintaképe", „vágyainak legfelső célja“, s a költészet hivatása, hogy a szabadságról és a szerelemről énekeljen. Ez ismét egy nem hagyományos nézete a nagy magyar költőről, a forradalom költőjéről, akiről nálunk azelőtt csak úgy beszéltek és írtak, mint nemzetárulóról. Banšell ideológiai érettségét bizonyítja azonban, hogy Petőfi iránti álláspontja mindezek ellenére kritikus volt. Elutasította Petőfi költészetének főként azt a részét, amelyből nacionalista sovinizmus, magyar nagyhatalmiság és felfuvalkodottság árad a régi Magyarország nem magyar nemzetei ellen.“ (20. o.) Amennyire igaz az állítás első része, annyira igazságtalan a második fele. Az említett versben Petőfi iránt csak magasztalás van. Az is tévedés, hogy Petőfiről előbb hagyományosan csak mint nemzetárulóról írtak a szlovákok, mert volt egy pozitív, haladó szlovák, Petőfi-hagyomány is. Viliam Pauliny-Tóth szlovák költő a Černokňažník c. lapban már 1861-ben közzétett három Petőfi fordítást és egy Petőfit méltató cikket. A Petőfi elleni támadások csak később, néhány évvel e vers közzététele (1869) után