Irodalmi Szemle, 1963

1963/6 - DISPUTA - Csanda Sándor: Egy téves irodalom szemléletről

jelleg megnyilvánul nemcsak a népköltészetben, hanem a műköltészetben is. Helyesen állapítja meg azt is, hogy összefüggés van a költő és a nemzet gondolkodása között, ami nem a költő embrionális állapotában keletkezik, mert pl. a szlovák származású Petőfi teljesen magyar költő lett. A szerző azután kettős célt tűz maga elé: vizsgálni fogja a magyar nemzeti jelleget, és azt „hogyan jelentkezett ez ama viharos időkben“. Azt is megjegyzi, hogy „azok szenvedélyes idők“ voltak, s a magyar nemzeti jelleg úgy nyilvánult meg bennük, mint az egyén jelleme szenvedélyes állapot, pl. harag idején. Majd azt fejtegeti, hogy a magyaroknak elismert erénye a szabadságszeretet, ezt azonban két különös okkal magyarázza. Az egyik a nemesség nagy száma, a másik a kedvező földrajzi elhelyezkedés, mely a nemzet számára anyagi jólétet biztosít. „Vegyétek el a magyarságtól a nagy számú nemességet, vigyétek át a termékeny Alföldet a magyarsággal együtt a terméketlen, sziklás felvidékre és a magyar törzs a szabadság iránt épp oly közönbös lesz, mint valamennyi szé- mita nemzet.“ (Nem tudjuk, honnan ered Ban- šellnek a többször leírt tévedése, hogy a magyar szémita faj, de bizonyos összefüggésben lehet azzal a ténnyel, hogy a szlovák nemzeti ellenzék Becsbe küldött felterjesztései a magyarokkal együtt rendszeresen vádolja a zsidókat is. (Lásd: Dokumenty k slov. nár. hnutiu. 1962.)

A magyarok szabadságszeretetének idézett meghatározásában kevés az igazság; talán az tévesztette meg a szerzőt, hogy számos Bécs- ellenes mozgalmat a nemesség vezetett, de nyilvánvaló, hogy a forradalmi szabadságmozgalmak sokszor a nemesség ellen támadtak (pl. Dózsa felkelés), s az is tény, hogy a forradalmi mozgalmakhoz elsősorban a nyomorgó, nélkülöző tömegek csatlakoznak, nem az anyagi jólétben élők.

A cikkben azután az a megállapítás következik, hogy a szabadságért való lelkesedés a magyar költészet eszméje, mely nemcsak a forradalmi költészetet jellemzi, hanem „ez az a vörös fonál, mely összeköti a magyar költészet termékeit, sőt azt lehet mondani, hogy ez a magyar Parnasszus géniusza.“ Szerinte ebből a szlovák költők is példát vehetnének, de megjegyzi, hogy azért idő előtti dolog volna a szlovák költészetben világpolgári ábrándokat kergetni, s mivel a nemzet létéről van szó, inkább maradjanak meg egy kis nemzeti egoizmusnál, sőt partikularizmusnál. Majd azzal folytatja, hogy a magyar költészetben hiába keresnénk valami általánosan emberit, ilyesmit legkevésbé forradalmi költészetükben találnánk. „Csupán Erdélyi János jelent ebben a tekintetben kivételt, amikor így énekel: Isten áldjon minden népet / Népek sorsa egy...“ Szerinte ez is csupán egy délszláv Davoria- ének hatására keletkezett. (Jellemző, hogy megfeledkezik Petőfinek a francia és az olasz forradalommal kapcsolatos verseiről vagy a vílágszabadságról szólóról, pedig ez utóbbira

barátja Hviezdoslav rövid költői választ is írt. Lásd: A. Pražák: S Hviezdoslavom, 340. o.)

A következőkben a cikk így folytatódik: „A túlhajtott dicséretek meg tudják mérgezni a nemzet jellemét, különösen az olyanét, amely egyébként is hajlamos a felfuvalkodott- ságra és mások jogainak eltiprására.“ Az ilyen túlhajtott dicséret jellemzésére Vörösmarty- tól idéz négy sort, egyébként őt „az első magyar költőnek“ tartja. Itt kell megjegyeznünk, hogy Banšell közli valamennyi költeménynek magyar eredetijét is, de ezeket M. Gašparik minden megjegyzés nélkül elhagyja, ami annál is zavaróbb, mert néhány költeménynek a szerzőjét sem tudta (úgy látszik fejből idézgetett) s az olvasó most törheti a fejét azon, hogy miféle „költeményből“ valók az ilyen banális idézetek: „Köszöntőm az istent / magyarul, / hogy a nemzettel ne bánjon / aljasul, / Hagyja meg neki, amit adott neki / mert ha nem / ledöntöm a tornyait / az összes templomoknak.“ Ezt az idézetet egyébként a szerző elrettentő példaként említi azzal a megjegyzéssel, hogy a magyar költő még az istent is fenyegeti. Előzőleg még Petőfinek Európa csendes, újra csendes c. költeményéből idézget néhány kiragadott sort annak „bizonyítására“, hogy a vers szerint „A magyarokhoz viszonyítva tehát mindenki más — gyáva“. Aki ismeri a költeményt, mely megvan Ján Smrek szlovák fordítás-gyűjteményében, annak nem is kell magyaráznunk, hogy nem ez a mondanivalója.

A verset Petőfi 1849 januárjában írta, s nagyszerűen ábrázolja benne a magyar forradalom sorsát az 1848-as forradalmak között: „Európa csendes, újra csendes, / Elzúgtak forradalmai... / Szégyen reá! Lecsendesült és / Szabadságát nem vívta ki.“ Petőfi költeményeinek orosz fordításában Marx és Engels szavaival magyarázzák a versben bemutatott történelmi helyzetet. „A magyarokat még nem győzték le, de ha elesnek, dicsőséggel esnek el, mint az 1848-as forradalmak utolsó hősei“ — írja Marx, és aligha véletlen, hogy Petőfi, aki a marxizmust nem ismerte, mint igazi forradalmár, költeményében kimondja ugyanezt a gondolatot: „E hűtlen korban mi utolsó / Egyetlen híveid valánk.“ A költeménynek egy gondolatát Mikuláš Gašparik a Kult. Život 24. számában is félremagyarázza: „Bizonyára helyes megérteni a nagy magyar költő elkeseredését, ha nemzete magára maradt a forradalomban (és ez csak a fele az igazságnak), de nem szabad megfeledkezni a magára maradás történelmi okairól — Kossuth az emigrációból magyarázza ezeket — és végképp nem arról a tényről, hogy a kegyetlen magyarosítás csapásai ezekben az időkben nemzethalállal fenyegettek bennünket.“ Csakhogy Petőfi nem a magyarországi nemzetiségeket okolja ebben a versében, melyek (az egyébként helyesen felemlített történelmi okok miatt) nem is csatlakoztak a forradalomhoz, hanem a rokon jellegű európai forradalmakat, elsősorban a nagy pédaképet: Franciaországot. (így magya