Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Dominik Tatarka: Fonott karszékek

— Látom, uram, ma nagyon rendetlen érzések uralkodtak el magán. Ó nem, ez nem is rendetlenség. Itt káosz és pusztítás dühöngött. Ezt ismerjük már. Föl se vegye. Ne sajnáljon semmit, még a borral leöntözött, kárbament leveleket se. Még mindig jobb, mintha könnyekkel áztatta volna őket.

— Danielia, kedves kolléganőm, hát nem koccintunk ?

— Hm. Nem. Én most nem vagyok a kolléganője. Én ingben vagyok itt magánál. Egy, kettő, három, — számolta hamar a megmaradt poharakat. Láttukra elcsodálkozott, lelkesedés fogta el, majd hirtelen elszomorodott és a kezét tördelte. — Ö, de buta is vagyok, még butább, mint Mauri- cette. Csomagolja össze a poharakat, a bort, mindent, amije csak van. Ha nem találjuk otthon, akkor boldog leszek. Semmi se történt, legfeljebb sétálunk egyet. Hát nem? Őrömében összekócolta a hajamat.

Danielia kiöltözködött, én addig mindent táskába tömtem. Az utolsó földalattival valahová Ivry felé mentünk, majd gyalogoltunk össze-vissza kanyarogva, végül egy sötét, első emeleti lakás ablakába kavicsot dobáltunk.

Egyszer, kétszer célbataláltunk, a kő megcsendíti az üveget, arra mindjárt megnyílik a sötét ablak, és egy leányhang belekiált a sötétségbe.

— Danielia, angyalom, te vagy? Angyalkám, drága, te vagy?

— Mauricette!

— Ledobom a kulcsot. Várj! Vigyázz. Egy csokrot dobok le, benne van a kulcs. A csokrot dobd el, aztán bújj be.

Danielia nemhogy eldobta volna a csokrot, de nyomban rátaposott és leköpdöste, majd félrerúgta. Haragosan kinyitotta a kaput, engem meg belökött rajta, nagyszerű gesztus volt: Mars, te áruló férfi- fajzat; még virágot küldözgetnek a nőknek! így haragra lobbanni, ez a fekete, nagyszájú leány még ezt is megejtő módon tette.

A részletek után érdeklődni, mi hogyan történt, ki az oka, éppenséggel semmi kedvem nem volt, tulajdonképpen nem is jutott rá idő. Danielia éppenhogy bezárta a kaput, előreszaladt, hogy barátnőjének bejelentse a férfilátogatót.

Füleltem. Az ajtó mögött súgás-búgás, futkosás, lábdobogás. Alighanem kerge- tődztek a szobában és hangosan csókolództak, — lámcsak, mégis elbújtak volna egymás elől, a családi ünnepek miatt, hamis büszkeségből. Végül Danielia elsikította magát: — Jöhet!

Beléptem. Nem volt senki a szobában. De a karosszék fölött a sarokban égett az álló lámpa. Rajta átvetve ott hevert Danielia ruhája és kombinéja. A szobában csak egy ajtó nyílt, az, amelyiken bejöttem. El nem illanhattak semmiképp.

— Tisztelt és nagyrabecsült hölgyek, merre vannak? — kérdem.

Sehol egy pisszenés.

Ez azt jelenti, hogy keressem meg őket.

— Kísértetek, merre vagytok — kérdem még egyszer. — Az ablakon át ki nem ugrottatok. Tiltja az önszeretet. A vázába se fértek bele mindketten. A lámpán se lógtok. Csak a ruhátok van ott. — Meg- kopogtatom a szekrényt. — A szekrényben se vagytok. Nagyon üresen szól. Valahol másutt kell lennetek, talán az ágy alatt. Ott se, pedig jó volna legalább egyiteket elérni. Nem lehettek másutt, csak az ágyban. —' Beszédközben tapogatni kezdtem az ágyat.

Fojtott, tompa nevetés, a lányok föl- ugranak, mind a kettő hálóingben van. Ugrálnak az ágyon, mint a megvadult kecskék.

Akinek nem volt soha egy rakás nővére, húga, soha nem is érti meg, mi mindent tudnak művelni fitestvérükkel, csakhogy ezeknek sose volt fivérük, nénikéjük se, talán senkijük.

— Kedves Bertalan, vetkőzzék le maga is.

— Bertike, vetkőzzön le. Mi fehér háló- inges angyalkák vagyunk, maga meg olyan csúnya, fekete.

Már nem tudom, akaródzott-e, vagy sem, de ledobtam magamról mindent, amit csak lehetett.

— A harisnyát is.

— Még mit, kedves hölgyek?

Mauricette, akit csak névről ismertem és

Danielia kendőt kötöttek a nyakamra, szépen maslira kötötték az állam alatt. Danielia a kalapját nyomta a fejembe, hogy még nevetségesebb legyek. S én boldogan, szívesen játszottam a mackó, a fivér, a pajtás szerepét, mindent együttvéve.

— Mauricette, édes, pettyes napocskám, képzeld, pezsgőnk is van. Meg három poharunk, már csak három.

— Danielia, angyalom, el kell ismerni, nagyszerű ötlet volt, hogy eljöttél. Már