Irodalmi Szemle, 1963
1963/6 - Zala József: Versek
Zala József versei a szó és a hallgatás Ki kellene minden szót mondanom már, melyet az ösztön úgy indítana, s nyomban omolna a kapcsolatoknak gonddal épített, s óvott alkata. Dubay Orest metszete örök vándor Mindig készülök. Egyre indulok. Múlt búcsúk csókja sajog még a számon. Ne is marasztalj. Mennem kell. Tudod. Utak közt telik életem, világom. De itt is, ott is az ész jele villan: ezt meg ne mondd, azt világért se tedd, s e ki nem mondott, ön-gyötrő szavakból hangyaként építed türelmedet. Meghúzódol, bár inkább tolakodnál, mosolyt erőltetsz, durcás vagy belül, fékezett magad féltve őrzött mélyén csipkelődő, kéjelgő fintor ül, mely napról-napra juttatja eszedbe: látod, ismét megaláztad magad', így lesz súlyosabb minden hallgatásod, mint a gondosan alkotott szavak. Olyan kevés, amit elmondhatok, tengernyi útról mikor hazajöttem; felajzott vágyak, zűr-gondolat ok kóbor kutyaként lihegnek mögöttem. Ha viszontlátlak, testem megpihen és szomjas vágyam szürcsöli az estét. Ismét hevesen dobban a szívem. Megyek. — Ha jövök, akkor is szeretsz még?
