Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Dominik Tatarka: Fonott karszékek

Legalább egy pezsgőt eldurrantok — gondoltam magamban. Üljön hát asztalhoz az én vendégtársaságom. Csakhogy a pezsgővel itt nem durrogtatnak, mint otthon a húsvéti mozsarakkal.

Bár gyötör a szomjúság, s az epe kiszárítja a torkom, még sincs bátorságom folbontani a karcsú üveget. Mintha álmodnék, szinte látom a poharakban gyöngyöző italt, mégse tudom magamat elszánni. Kinek is töltsék? Csak állok, mint a sötét erdőben eltévedt kisgyerek. Babonás félelem kerített hatalmába. Meg se moccantam, nehogy valami üres mélységbe lépjek. Eljárásom értelmetlensége teljesen kimerített. Fülel, egyre fülel, a rab, hallószervével ta- pogatódzik a térben. Végigtapogatom a folyosókat, a falakat, ajtókat, a ház minden celláját, mint a kis bogár csápszerűen kinyújtott hallószerveimben összpontosul most minden figyelmem, egész lényem.

Hát mégsem iszom?

Az egész ház megtelt száraz bútorrecsegéssel. Hallgattátok már valaha valami ódon, csendes házban a régi bútor pattogását? Magamban számolom az üres szobákat, minden szobában van egy régi szekrény, olykor-olykor mindegyik száraz recs- csenést hallat, mintha apródonként akarna szétpattogni, fölrobbanni a 'Körülötte tátongó ürességben. Azt hiszem, csak magános emberek, az öregek és a rabok tudnak így hallgatódzni.

Hallásommal lopva végigbolyongtam az egész házat, s újra-újra visszatértem. A szomszédos szoba ott a fal mögött valahogy másnak tűnt, zsúfoltabb volt s nem kongott úgy az ürességtől, mint a többi helyiség. A közfal túlsó oldalán lakott valaki. Csak nő lehetett. Olykor észrevettem, hogy a fal mögül valaki mindig válaszol a szándékosan, vagy akaratlan mozdulataimmal keltett zajra. Még sosem esett meg, hogy szállodában, éjjeli szálláson vagy menedékházban férfiember így válaszolgatott volna. Az a nőnemű lény ott a közfal mögött olykor-olykor tudtomra adta, mit művel, hogy épp lepihenni készül. Szándékosan tette, megcsikorgatta a széket, s mi több, hánykolódni kezdett az ágyon. — Fiatal volt. — S én az éjszakai csendben széktologatással szoktam elköszönni tőle. Es reggel, mikor odaát a mosdótálban megcsobbant a víz, így köszöntöttem: Jó reggelt. Felemelő érzés volt tudni, hogy ott a közfal mögött nőnemű lény lakik. Míg Danielia társaságát élvezhettem, soha nem

is jutott eszembe, hogy kiléte után kutassak. Lényegében mindennapi dolognak tartottam az ilyesféle szomszédságot, s végül: számomra csak Danielia létezett. Mint említettem, be tudtam állítani az agyamat, akár az ébresztőórát. Felkelek, ha a nagymutató eléri a hatos számot. Akkor majd találkozunk. Reggel, ha felébredek, s meggyőződöm róla, hogy az óramutató valóban elérte már a hatost, kiugrók az ágyból. A szomszéd szobában lakó nőről abban a pillanatban megfeledkezem, elfelejtem, mint az éjszakai álmot a kezdődő napi hajszában.

Itt valakinek lenni kell! Hirtelen felocsúdok és zajt csapok a székkel. Senki nem válaszol. És mégis — kétségbeesésem, magányom, vagy a puszta dac következtében nem fogadhattam el azt a gondolatot, hogy valóban senki sincs a fal mögött.

Mégis iszom az egészségedre, mondom magamban. Ugyanazt jelented számomra, amit esetleg én is a te számodra, az élet szeretetteljes gyengédségét, amelyet öntudatlanul fogadunk el, s belélegezzük akár a levegőt. Igazán, kedves tőled, hogy olykor tudtomra adod, mikor készülsz lepihenni, s én jó éjt kívánhatok. Eszembe jut, hogy minden nap velem egyidőben kel, de én mindjárt el is felejtem, mert arra gondolok, hogy Danielia szemközt ül velem és fehér kenyeret majszol.

— De most iszom az egészségedre, még akkor is, ha csak üres szoba lenne ott.

Az ujjam remeg, mégis sikerül megnyitnom az üveget. Durran a dugó, s dörgő visszhangja támad akár börtönüres falai közt. Megtöltöm az első poharat, aztán a másodikat, harmadikat is.

— Egészségére! — Talán túl hevesen ragadtam meg a poharat, eltörött az ujjam között, és a bor az asztalon heverő levelekre ömlött.

Az üvegcserép erősen ujjamba szúrt.

— És mégis koccintunk! — Fölkapom a másik poharat, még hevesebben ráköszöntök: Egészségére!

S ezzel a pohárral is csak úgy járok. Megdermedek. Aztán kezemre pillantok. Megbénult talán? Dehogyis. Ujjamon, öklömön néhány csepp vér piroslik. Mégis le kell öblítenem torkomból az epét. Megtöltök minden poharat és harmadszor is föl akarom köszönteni szomszédomat. Ez a kísérletem is hasonlóképpen végződik. Csak a borral töltött serleg marad a ke