Irodalmi Szemle, 1963

1963/6 - Lehocky Teréz: Moloch az isten

Máskor kínlódó lassúsággal éneklik Dávidnak a királyok bűnlajstromát. Lajstrom kell! Hátha az uralkodó elfelejt egy rosszat, vagy levezekel oly vétséget, amit csupán népalja követhet el.

Van, hogy Dávid rémülten tápászkodik fel. Mintha az ablakok alatt varázslások folynának, túlvilágian nyöszörögnek, sóhajtoznak. Halottas asszonyok jajgatnak.

— Menj bárányom, nézd már meg, miféle zsivaj lent?

Abizag mindent lát. A szolganép, a pap- nép, Batseba parancsára rendezi az őrületéjeket. Menne már <1 király! Hát sohase akar a vénség meghalni? Abizag szólni nem mer. Nem akar Mikál sorsára jutni, kit véresre verve, koldustarisznyásan kiűztek a városból.

— Semmi királyúr. Tán lelked fáj. Bánt, marcangol a lelkiismeret. Készülj, közeleg már a nagy utad.

— Nem. Még ne! Nem akarok meghalni. Éhes vagyok. Adj ennem, innom. Vizes a párnám. És Salomot se nősítettem még meg! Salomo király is, meg nem is. Hátha te szülnél még nekem. A te gyereked lenne a király. Gyere csak, ne szaladgálj mellőlem.

Pergamenujjaiva! magához húzza Abi- zagot. Valami különös, rég át nem élt gyönyör zsong át a testén. Letépdesi a leányinget, csípdesi az olajszínű combokat.

karokat. Forró ölbe ássa magát, lesi a tetszés sikolyát. Férfibúcsúnak habzsol még- egyszer a jóból.

Késélű hasítást érez agyában, szörnyűséges rebbenést a szívében. Szerelembe görcsösödve elnyúlik az ágyon. így jön el érte a halál angyala, Etimmu.

Betakarják fehér gyolccsal, sírnak a sira- tóférfiak és siratóasszonyok: ,,U’ a-u-ai“, „ki xabil“... Lekerülnek a fejékek, összetörik a mellükön az ékszert, a köntöst letépik, és a gyászzsákot, a saggut öltik magukra. Földön ülve verdesik a combjukat, vagy hasracsapódnak, míg bele nem fárad, bele nem szédül az agy.

A király a falakon kívül, a mach-péláí sírbarlangban fog nyugodni. Kihordják belőle a régi csontokat, kőkori csontvázakat, olyika még felhúzott térddel, megzsugorítva ül. Dávidot hosszában elnyújtva, leple- sen egy kőpadra fektetik, ráraknak egy garmada követ, s otthagyják ravatalán, hűs, dohos csendben. A barlang elé hatalmas, ősemberi sziklafalat görgetnek, bronzzal erősen leforrasztják a széleit, a vadak, vagy halottrablók ki ne fosszák. Utoljára varázsparancsot idéznek, hogy az elhúnyt ne térhessen többé vissza az evi- lágba.

Év múltán majd összeszedik a király földi maradványait és csontládikába rejtik.

Dubay Orest metszete