Irodalmi Szemle, 1963
1963/6 - Ladislav Mňačko: A tanú
mer, a bíró kiürítteti a termet, és az annál rosszabb. — Nem bizonyíthatnak rám olyasmit, a- mit nem követtem el. — Tanúik vannak. — Tanúik? Miféle tanúik lehetnek? A kivégzés helyén egyedül voltam, s jól körülnéztem. Azt hiszi, hogy megtehettem volna tanúk előtt azokkal a szerencsétlenekkel? Már rég elítéltek volna, mégpedig a Gyorshadosztály haditörvényszékének bírái.. . — Nem tudom, kik a tanúik, azt állítják, hogy szemtanúk. Nem engedtek betekinteni mindenbe. Biztos abban, hogy senki sem figyelte úgy, hogy maga sem vette észre? — Ezt természetesen nem állíthatom. De nem volt senki a láthatáron ... — Emlékezzék vissza, nagyon fontos ez a maga számára. Nem állt valahol a közelben egy teherautó? Teherautó ... teherautó ... Visszaemlékeztem arra a szörnyű napra, hasonló pillanatokról az ember nem feledkezik meg olyan könnyen. A kivégző szakasz már rég eltűnt a tett színhelyéről, hallottam az asz- szony kiáltásait — anyukám —, körülnéztem, nem volt a környéken egy árva lélek sem, gyorsan odamentem a földön fekvő emberekhez... az asszony tekintete ... az a tekintet... volt... volt a közelben teherautó ? — Ez nagyon, nagyon fontos ... Nem. Nem volt. A közelben nem volt semmiféle teherautó, ezt tudom határozottan. — Én most nem hallgatom ki, de mondja meg az igazat. Kell, hogy biztos legyek a dolgomban, mert aszerint folytatom a védelmét. Védelmem... előre tudom, milyen lesz a védelmem... — Nem. Egész biztos nem volt semmiféle teherautó a közelben. És én nem gyilkoltam ... — Nem gyilkossággal vádolják, ezt sikerült megcáfolnunk. Szándékos emberölés címén indítottak pert. — Mi a különbség a kettő között? — Elég lényeges. így legfeljebb tíz évre ítélhetik el, ez a paragrafus által megengedett legmagasabb büntetés ... — Köszönöm szépen ... — Ne essék kétségbe s az idegeit se veszítse el, mindent elkövetünk, ami tőlünk telik, de azt sem szeretném, hogy hiú ábrándokban ringassa magát. Tudja, honnan fúj a szél? — Sejtem. — Lehet, hogy ez kicsit megvigasztalja: a kövér ügyész lemondott a maga ellen indított per vezetéséről. Az is könnyen megeshet, hogy ez a karrierjébe kerül majd. — Éppen eleget bajlódott velem. — Akkor is, az államügyészek ilyesmit rendszerint nem tesznek ... — Jön helyette másik, lehet, hogy még rosszabb, sőt a beszédéből ítélve biztos rosszabb. — Na, fel a fejjel! Ne legyenek gondjai a családja felől. Nem nélkülöznek a hozzátartozói, a barátai törődnek velük. Azt üzenik, hogy maga mellett állnak, s ne hagyja magát, az ítéletnek nem kell az utolsó szónak lennie, ebben az ízetlen ügyben... Az ügyvéd elment. Bármi történjen is, kicsit megvigasztalt. Különös, hogy az éjjel jól aludtam ... A per úgyis botrányos volt. Amikor bevezettek a tárgyalóterembe, a közönség fel- morajlott, valaki valamit kiáltott, nem értettem, hogy mit, de biztos üdvözlet volt. Ott láttam a régi barátaimat, eljöttek mindnyájan; Kučera, a kapitányom, a kavicsbánya bágerese is eljött. Az első sorból biztatásként a feleségem integetett. A lilán szegélyezett őrök idegesek voltak. Folyton csendreintették a népet. Bejött az államügyész. Nem ismertem őt. Olyan sápadt, sovány trotty emberke volt, nem fojthattam el gúnyos nevetésemet, amikor a tekintetünk találkozott. Az ügyvédem azt súgta, hogy ez szigorú ember. Tőlem ... Elejétől végig tiszta komédia volt az egész. A bírák bejövetelekor a két őrangyalnak fel kellett engem emelnie, különben ülve maradok. Rámszólt a védőügyvédem, ne bolondozzon... A közönség moraja nem csendesült, azon csodálkoztam, hogy a barátaimat is beengedték, az ilyen botrányos perekben ez nem szokás. Különben békés természetű ember vagyok, de azt az államügyészt úgyis meglesem valahol, aztán majd jogosan ítélkezhetnek felettem. A bíró csak egy öreg szivar volt, később tudtam meg, hogy a talárban átélt valamennyi rendszert, de az államügyész nagy disznó volt. Addig manőve- rezet, amíg arra a vallomásra nem bírt, hogy azt a két embert szándékosan öltem meg, bár nagyon jól tudta, hogy én ez alatt egészen mást értek, mint ő. Végül is oda juttatott, ahová akart.
