Irodalmi Szemle, 1963

1963/6 - Ladislav Mňačko: A tanú

is a keleti fronton. Röviddel az említett Ítélet végrehajtása után, annak szomorú benyomása következtében átszöktem a par­tizánokhoz azzal az elhatározással, hogy az igazság oldalán harcolják tovább. De ők nem ezt akarták tőlem hallani, ez őket nem érdekelte, állandóan a magukét hajto­gatták, vallja be a gyilkosságot, a csökö­nyös hallgatása csak súlyosbítja az amúgy is nem irigylésre méltó helyzetét, vizsgálati fogságban marad, egyedül a cellában mind­addig, amíg be nem vallja, nekünk van elég időnk, s ilyen körülmények közt a vizsgálati fogságot se számítják be az ítéletbe. Ügy beszéltek az ítéletről, mintha már kész dologról lenne szó, persze az is volt... Egyedül a cellában elég időm volt gon­dolkodnom, sétálhattam, négy lépést fel, négy lépést alá, és gondolkodtam, gondol­kodhattam mindenről. Mire való ez a ko­média? Ki találta ki, és használ ez egyál­talán valakinek ? Talán valami protekciós gyereket akartak az igazgatói helyembe ültetni? Azt másképp is megtehették vol­na, találhattak volna arra száz egyéb, ke­vésbé drasztikus módot. Vagy újból kez­dődik az egész? Újból üldözik az ártatlan embereket? Végül is kinek mire jó az elle­nem indított bűnvádi eljárás? Aktív poli­tikába nem keveredtem, igazgatói köteles­ségeimet pontosan a legjobb tudásom szerint teljesítettem, az eredmények jók voltak, nem álltam senkinek sem az útjá­ban s a hatalmasok közül sem sértettem meg senkit... s ez az államügyész sem valami tökfej, akit az iskolában kegyelem­ből engedtek volna át, ügyes embernek látszik, neki is tudnia kell, hogy az érvei nem állják meg a helyüket, tanúi nincse­nek, a teljes igazságot tettemről és annak indítékairól csak én ismerem, valamennyien akik erről tudtunk, csak tőlem hallhatták s ez az újonnan érvénybe léptetett büntető­jogi előírások szerint nem elegendő arra, hogy valakit elitéljenek. Višinskýnek a vallomástételről mint fő bizonyítékról szóló elméletét egyöntetűen elvetették ... akkor miért bizonygatja oly konokul a saját ér­veit, miért tart ki az akkori cselekedetem valótlan magyarázatánál? Amint mondom nem tökkelütött! A magyarázat egyöntetű. Parancsot ka­pott, hogy puhítsanak meg s állítsanak a bíróság elé, ezt a parancsot pedig nálánál nagyobbak adták ki. Kinek az érdeke, hogy tönkretegyen engem? Kinek? S ki lehet az a hatalom, hogy még ma is rá meri erőszakolni a bíróságra az akaratát? Eszembe jutott egy rég elfelejtett epi­zód, amikor negyvenöt februárjában kime­rülve, megtizedelve csatlakoztunk az előre­vonuló vörös hadsereghez: A hátországba irányítottak bennünket, s hallani sem akar­tak róla, hogy részt vehessünk a további hadműveletekben, amíg újból fel nem erő­södünk. Együtt maradt a parancsnokságom alatt az egész alakulat. Kassára vezényel­tek minket, ahol őrszolgálat feladatával bízták meg katonai egységünket. Negyve­nen voltunk s az alakulatunk törzsét az ejtőernyős brigád néhány legénye képezte, de partizántevékenységünk közben a he­gyekben egyesültünk egy szétszórt kis ka­tonai alakulattal, amely kapitányuk pa­rancsnoksága alatt tovább folytatta a hegyekben a harcot. A felkelő hadsereg több ilyen töredéke harcolt a hegyekben. A kapitány derék ember volt és a fiúk is ugyanúgy. A kezdeti bizalmatlanság ha­mar eloszlott s az első német hadoszlop rajtaütésénél láttam, hogy érti a mester­ségét, jobban mint én, ismeri a taktikát, határozott és okos ... Megbeszéltem a fiúk­kal és felajánlottuk neki, hogy vegye át a mi vegyes partizán-katonai alakulatunk parancsnokságát. Kezdetben hallani sem akart róla, de később hajlott a szóra. Tevékenységünket nagymértékben a nél­külözés, a hideg és a hó befolyásolta, in­kább mi védekeztünk, mint a németek, de így is meg voltunk győződve arról, hogy ennek is megvan a maga jelentősége, mert állandóan veszélyeztettük a némete­ket és azáltal kötöttük le az erejük egy részét, hogy kergetniük kellett bennünket a hegyekben. Néha sikerült egy-egy rajta­ütésünk, vonat kisiklatás, amitől a németek egyre nagyobb dührohamot kaptak. Annál jobb. Mondom, derék legény volt s a meg­próbáltatás nehéz heteiben barátkoztunk meg, az innen eredő barátság egyre szilár­dabb, tartósabb. Amikor a hátországba ve­zényeltek minket, átadták a kis alakulatunk parancsnokságát nekem. Kassán jelentkez­tem a partizánparancsnokságon, elszállásol­tak bennünket, nyilvántartásba vettek, s amikor látták, hogy nézünk ki, ruhát és néhány napi szabadságot kaptunk. Kassán abban az időben nagy volt a zűrzavar, de másképp ez akkor nem is lehetett, túl sok volt a parancsnokság és sokan voltak az önmagukat jelölt vezetők, naponta újabb és újabb katonaság vonult át a városon,

Next

/
Thumbnails
Contents