Irodalmi Szemle, 1963
1963/6 - Ladislav Mňačko: A tanú
berek jellemének, az elvtársak szeretetének és bátorságának, amely ellenáll a törvénytelenségnek és minden rossznak. ötvennyolc karácsonyát sohasem felejtem el. Díszítettem a karácsonyfát a kétéves kisfiamnak, olyan jó, nyugodt és bőséges év volt ez. Már rég megfeledkeztem azokról az időkről, amikor a párnám alá tettem a pisztolyomat, tokja pedig eldobva valahol a lim-lomok között hevert. Karácsonyfát díszítettem a kétéves kisfiamnak s valaki csengetett, menj, nyiss ajtót, mondom a feleségemnek, biztos a fiúk lesznek... nyugtalanított a feszült, hosszú csend. Hátranéztem s az ajtóban sápadtan állt az asszony nekidűlve az ajtófélfának, mögötte két ismeretlen férfi. Félrelökték s bejöttek a szobába. Mindjárt tudtam, miről van szó. — Maga T. Rudolf? — Igen. Na és mi kellene? — Velünk jön ... a törvény nevében ... Elsötétedett előttem, meg kellett fogódzkodnom az asztalban, abban a pillanatban nem voltam képes semmire, csel ekedni sem, gondolkodni sem. Milyen sokszor átéltem képzeletben ezt a pillanatot, a legaprólékosabban magam előtt látom, de az már régen volt, azt már kész voltam — nem minden szégyenérzet nélkül — az annyira gyűlölt múlt emlékei közé temetni. Mégis eljöttek. Akkor amikor a legkevésbé vártam őket. Megleptek, lefegyvereztek. Az asszony nagyobb lélekjelenlétet tanúsított mint én, kiabálni kezdett, hogy nem csináltam semmit, nincs rá okuk, hogy így éjszaka hurcoljanak el s csukjanak be mint egy veszélyes gonosztevőt. Amazok ketten hallgattak, az egyik megmotozott, végigtapogatott, megnézte a zsebeimet, nincs-e nálam fegyver. A hülye, karácsonyiad íszítés közben fegyver ... Mindez rövid ideig tartott, magamra öltöttem zakómat, kabátomat, felhúztam a cipőmet, nem engedték meg azt sem, hogy megöleljem a feleségem, minden, amire képes voltam az egypár nem nagyon vigasztaló szó volt: — Ne félj, félreértés ez, egész biztos gyorsan kiderül. Lehet, hogy ugyanezekkel a szavakkal búcsúztak az emberek százai, akikért így éjnek idején jöttek, azokban a jogfosztott időkben. Betuszkoltak az autóba s egyik az egyik oldalról, másik a másik oldalról ült mellém. — Épp ma kellett ennek lenni? — e kérdésre is alig futotta az erőmből. Kísérőim némán hallgattak. Végül is minek kérdezősködöm, ezek nem tehetnek róla, parancsot kaptak s teljesítik azt. Nem nekik, hanem aki a parancsot adta, annak kellene válaszolni, de az nincs itt... Csak később, amikor az SS legények közé dugtak, kezdtem gondolkodni, hogy nem volt véletlen a bebörtönzésem pont karácsony napján, ez egy átgondolt része volt annak, amire velem szemben készültek. Mindez egy otromba gaztett volt, magánzárkába csuktak, mintha megfeledkeztek volna rólam, persze a karácsonyi ünnepek alatt senki se fog kihallgatni, de nem siettek a kihallgatással azután sem. Kérdéseimre a börtönőr csak a vállát vonogatta, s elfogatási parancs nélkül ültem a magánzárkában, s azon törtem a fejem, hogy miért. Nyáron nagy ellenőrzés volt a vállalatomnál, várakozáson felül jól végződött, mi bajuk van hát velem? Barátaim közti beszélgetésekből tudom, hogy előbb a pácban tartanak, amíg az ember megtörik, majd puhára főznek, de miért, miért? Mit hozhatnak fel ellenem? Feljelentett valaki? Már elmúltak azok az idők, amikor elég volt az egyszerű feljelentés is! Akárhogy törtem is a fejem, nem találhattam elfogadható magyarázatot. Biztos csak valami túlkapásról van szó, valami ostobaság, amely a vizsgálóbíróval való első tárgyaláskor tisztázódik... de már így is elegem van belőle, de ha csak rólam lenne szó, odahaza retteg az asszony, meg sem látogathat, biztos azt se tudja, hol vagyok... s ha tényleg valamit felhozhatnak ellenem, pont karácsonykor kellett ennek történnie. A magánzárkában három hétig ültem, jogfosztottan s elfogatási parancs nélkül. Csak három hét múltán vezettek az első kihallgatásra. Kereken megtagadtam a vallomástételt, legyen az bármiről s nyíltan ki is jelentettem nekik — a rendőrség előtt nem vallók, semmibe veszik a törvényt, követelem, hogy beszélhessek a vizsgáló- bíróval ... Csak nevettek rajtam, na majd meggondolom magam, nekik van idejük, van idejük bőven, én pedig ezzel a magatartásommal csak súlyosbítom az amúgy is nem irigylésre méltó helyzetemet... Két nap múlva elővezettek egy kövér ember elé, akiről azt mondották, hogy ő a vizsgáló ügyész, nem tudom milyen tisztség lehet ez, azt se tudom ki volt, mi volt, de már elegem volt a bizonytalanságból.
