Irodalmi Szemle, 1963
1963/6 - Tóth Tibor: Forbáth Imre és Egri Viktor köszöntése
Forbáth Imre és Egri Viktor köszöntése Nem a Csallóközben született, nem is dimbes-dombos Gömörben: a Balaton mellől indult el életútján (hadd álljon itt születésének dátuma: 1898. november 17- én, a Somogy megyei Böhönyén), s alig múlt húsz éves, otthonra talált cseh földön. Valóban otthonra: ezt bizonyítja, hogy a háborús emigráció után 1945-ben ugyanoda tért vissza. Mint maga írja, alig húszévesen egyszerre költő lett és kommunista; a kor az első világháború vége, a forradalmak esztendeje, pontosabban: azé a forradalomé, amely Európában egyedül társult a szovjetek Ökróberi forradalma mellé: a magyar kommüné. Néhány hónapos, lángoló és ma is hevét sugárzó tűzvész: hogyne perzselte volna meg a lángoló fiatal poétát, hogyne szított volna benne egy életre elkötelező lángot. A kommünt vérbe fojtották, s akárcsak a múlt század derekán, a magyar forradalmárok — akik életben maradtak és nem voltak hajlandók fejet hajtani az úri önkénynek — menekülni, emigrációba kényszerültek. Forbáth életében az emigráció első átszálló állomása Bécs: Kassákék, a Ma körül csoportosult magyar irodalmi avantgarde, és persze egy kötet vers. Az első, amellyel tarsolyában hamarosan tovább vándorol, még egy országhatáron át Prágába. Ott szerzi meg az orvosi oklevelet, cseh földön ereszt gyökeret, ott találja meg küldetését — mint költő és mint kommunista. Vannak, akik furcsállják, hogy Forbáth költészetében alig találunk „magyar vonatkozásokat“. Ügy hiszem, kár is lenne keresni őket: lírája konkrét élményekre reagál, a környezetre, amelyben él és alkot — és ez a környezet cseh környezet volt. Jómagam Forbáth művének legnagyobb jelentőségét — tiszta és következetes for- radalmisága mellett — főleg abban látom, hogy a magyar költészetben elsőnek fedezte fel a cseh (és részben a szlovák) ember világát, nem mint gyorsvonat ablakából meglesett exotikumot, hanem mint eleven valóságot, amelynek maga is részese. Nem gesztus ez a csehek felé: Forbáth költészete a művészi megvalósítása ama népeket és kultúrákat összekötő híd eszméjének, amelyet a csehszlovákiai magyar irodalom születése pillanatától fogva vállal és hirdet. Forbáthnál a híd nem program, nem deklaráció, hanem művészi tett. A cseh környezet, a cseh kultúra iránt érzett szeretete nem maradt viszonzatlan, egyoldalú: maga ír róla, mennyire boldog volt, amikor önmagával találkozott Nezval versében és egy cseh regény Forbes doktorában. A cseh irodalmi környezet még más, termékenyítő hatással is volt Forbáthra: a cseh irodalmi avant-garde „társasutasaként“ művészete gazdagodott, beérett. Különös dolog: századunk magyar irodalmában — Kassáktól és néhány követőjétől eltekintve — tulajdonképpen nincs avantgarde költészet. Bizonyos elemei gazdagították legnagyobbjaink — József Attila, Badnóti, Illyés — művészetét, de az avantgarde törekvésekből az irodalmi köztudatba csak az került bele, ami már átment költészetünk szűrőjén. Tulajdonképpen csak Forbáth esetében beszélhetünk a huszas évek avantgardista költőinek olyan fejlődéséről, amit más irodalmakból ismerünk. Sajnos, nála sem nyúlik e fejlődés a mába: a müncheni döntés napján — huszonöt éve! — írta utolsó versét, a Látomást és azóta több verset nem ír. Ma mégis mosolygósán, alkotó kedvének teljében áll előttünk. Az utóbbi időben — tanulmányok és elméleti cikkek mellett — új műfajjal foglalkozik: aforizmákat ír. Nagyszerűen érvényesül bennük sajátos, száraz humora, amely oly közel áll a cseh humorhoz, s amellyel főleg prágai tárgyú költeményeiben találkozhattunk. Sokat vá
