Irodalmi Szemle, 1963
1963/1 - Egri Viktor: Valahová tartoznod kell
ISTVÁN: Váratlanul jött, nem szólhatott. HÁZINÉNI: A Rózsika barátait egytől egyig mind ismerem. Igen helyes, jómodorú fiatalemberek. ISTVÁN: Biztos benne? HÁZINÉNI: Nekem ehhez jó a szemem... Tudja, a mai világban... Pardon, nem mondtam semmit. ISTVÁN: Csak mondja bátran! HÁZINÉNI: Isten ments!... Nehogy azt higy- gye, hogy valami reakciós vagyok, mert az uramnak egy kis fűszerkereskedése volt. ISTVÁN (találomra, mert dühös a vénasszonyra): És három bérháza. HÁZINÉNI: Nem igaz, csak kettő... Az a Hosszú utcai a sógoromé volt... Tudja maga, mennyi gond egy fűszerüzlet hat segéddel, könyvelővel meg a két bérház... Azok az adóbevallások, adótárgyalások... Szegény uram, néha egész éjszakákat nem aludt. ISTVÁN: Szegény!... Most örül, hogy megszabadították ezektől a gondoktól? HÁZINÉNI: Hát azért... amit az ember keservesen szerzett... Hiszen érti...? ISTVÁN: Próbálom, próbálom. HÁZINÉNI: Ezzel a kis lakással is mennyi bajom volt... Szerencse, hogy a Rózsikát idevettem. Rokonlány, távoli rokon. ISTVÁN: Az Ilonka is rokon? HÁZINÉNI: Ő nem, kérem. Rózsika hozta ide szobatársnak... Megoszlik a bér is. ISTVÁN (gúnnyal): Fejenként háromszáz, ugye? HÁZINÉNI: Csak kettőötven... De hát ez a központ, kérem. És ilyen finom bútorok. Az ágyneműt is én adom... Idegenek a négyszázat is szívesen megfizetnék, de nekem szívem van, elvtárs, érző, rokoni szívem. ISTVÁN: Ha nincs kifogása, levelet írnék neki. (Leül; aktatáskájából papirost vesz elő és írni kezd.) HÁZINÉNI (árgusszemmel kíséri minden mozdulatát): Az elvtárs az unokabátyja? ISTVÁN (dühösen): Nem...! A vőlegénye se vagyok. Csak egyszerű ismerőse, barátja. HÁZINÉNI: Jaj, ne tessék haragudni... manapság muszáj óvatosnak lenni. Nem kíváncsiságból kérdezem. De hát mi jóformán egy család vagyunk. A lányoknak én csak Házinéni vagyok. A Rózsikénak semmi titka előttem. A múltkor megsúgta, hogy az a bokszoló, a Dagi úr, már háromszor megkérte a kezét... Képzelje, kosarat adott neki a bolond. Mondtam neki, borulj a nyakába, ha még egyszer megkérne. Ilyen kérőt lámpással sem találsz. A sportember mind prima parti... A szomszédban a Lózinger fiú, most Lantos a neve, bizonyára jól ismeri, tele vannak az újságok vele, a havi ötezret is megkeresi. Nem a fejével, de a lábával. Pedig milyen görbe két lába volt. Láttam már pólyában. ISTVÁN (írás közben felpillant): A Lantost? HÁZINÉNI: A Lőzingert!... Akkor még Lózinger volt a Tibiké. Még én vigasztaltam az édesanyját. Ne sírjon Sárika: minden huszár karikalábú... De hát gólkirály lett a lőcslábával és nem huszár. ILONA (megjelenik; nagyon meglepi, hogy Istvánt találja a szobájában): Jónapot! ISTVÁN (felugrik; a félig megírt levelet ösz- szegyűri és a zsebébe dugja): Jónapot, Ilona! ILONA: Köszönöm, Házinéni, hogy szórakoztatta az elvtársat. HÁZINÉNI (végre megérti, hogy felesleges harmadik): Megyek már, szívem. (El.) ILONA: Adja ide, amit írt! ISTVÁN: Élőszóval elmondhatom... Tegnap délután hatig vártam magára a Ligetben. ILONA: Nem jöhettem... Ne haragudjék, sürgős munkám akadt. ISTVÁN (tudja, hogy nem igaz; színvallásra akarja kényszeríteni Ilonát): Miféle munkája? ILONA (pillanatnyi tétovázás után): Az ifjúsági szervezetben megkértek, segítsek a faliújságot megcsinálni. ISTVÁN (adja a megbánt ott at): Értem... Az persze fontosabb volt, mint a randevú... Nem lehetett elhalasztani, ugye? ILONA: Először kértek meg, nem utasíthattam vissza. ISTVÁN (leverten): Miért akarja ezt elhitetni velem?... Szép hazugság, de hazugság... Miért nem mondja meg az igazat? ILONA: Maga nem hiszi?... ISTVÁN: Nem!... Miért titkolja az igazat?... Ha nem mondja maga, megmondom én. A barátai nem engedték. ILONA: Ostobaság! ISTVÁN: Miért játszik bujócskát velem? Nagyon jól tudja azt is, hogy a barátai tegnap kint jártak a Ligetben... Maga helyett jöttek. ILONA (elveszti önuralmát): Hagyjon!... Nem kellett volna megígérnem, hogy eljövök. ISTVÁN: De megígérte és én vártam. Nagyon vártam. Olyan örömmel, hogy arra nincs szó ... Egész nap gyötört, hogy tegnapelőtt éjszaka nem mentem magával. ILONA: Buta tréfa volt. Az órát visszaadták. ISTVÁN: Nem igaz!... Nézzen rám, ne forduljon el! Magának ilyen ostobaságot bebeszélhettek, nekem nem! Ezek a csirkefogók csúnyán becsapják. ILONA: És ha úgy volna!?... Nem csaptak be! Ugyanolyan vagány vagyok, mint ők! Ezért nem mentem magával a rendőrségre, ezért nem jöttem ki tegnap a Ligetbe! ISTVÁN: Nem igaz!... Nem lehet igaz! (Akét- ségbeesés határán.) Ha körömmel esne az arcomnak, nem fájna úgy, mint ezek a hazugságok... Miért nem bízik bennem? Mitől fél...? ILONA: Könyörgök, menjen el! Hagyjon magamra.
