Irodalmi Szemle, 1963

1963/1 - Egri Viktor: Valahová tartoznod kell

CSÁSZÁR: Akkor egy ficset ide a tenyerembe, hogy símán menjen. (Zsebregyűri a tenye­rébe tolt bankót.) Most meg üljön szépen vissza a Rózsika mellé... És semmi cél­zás. Értettük...? KÁLMÁN: Értettük! (Visszaül a helyére. Da­gadt, aki közben visszajött egy teli üveg­gel, színültig tölti poharát. Hugó a tran­zisztoron babrál. Halk zene szól.) RÖZSI (dudplgat ): Én nem akarok minden áron házasságot, életcélom nem az esküvő... (Egy középkorú, egyenes testtartású férfi megy át a színen: Pap felügyelő. Jószemü megfigyelő könnyen megállapíthatja, hogy rendőrségi ember.) CSÁSZÁR (indul a mosdó felé.) PAP (megállítja): Nicsak, maga már szabad­lábon, Császár...? CSÁSZÁR (kicsit megszeppen, de hamar fel­találja magát): Tiszteletem, felügyelő elvtárs. PAP (a fejével biccent a mulat ózó k felé): Szórakozunk?! CSÁSZÁR: Igen szerényen. Ne tessék mind­járt rosszra gondolni. PAP: Az az úr ott kicsoda? CSÁSZÁR: Nem tetszik ismerni? PAP: Hallja... zsidó talán, hogy kérdésre kér­déssel felel? Ha ismerném, nem kérdez­ném. Idevalósi? CSÁSZÁR: Rokon... Bácsika, a barátom bácsi- kája. Bemutathatom, ha kívánja... De tetszik tudni, mire volna jó, ha meg­tudná... PAP: Nem akarok magának ártani. Ellenkező­leg... Hogyan állunk a munkával? CSÁSZÁR: Elsejére Ígérték, hogy felvesznek a bútorgyárban. De hát a káderezés... PAP: Megmondtam már magának, ha nehéz­sége akad, keressen fel... Kitűnő műaszta­los lehetne magából, de a keze, az a finom keze túlságosan ragad. CSÁSZÁR: Utoljára történt, felügyelő elv­társ. PAP: Ezt mindig hallom... Járt nálam az édesapja. Nagyon rendes ember. CSÁSZÁR: Csak volt, amíg össze nem állt azzal a Török Marival. Én csak útban voltam annak a nőnek. Kimart a házból. Az apám meg hagyta. A lába kapcája lett. PAP: Nem gyűlölheti az apját csak azért, mert egy fiatal nőt vett feleségül. CSÁSZÁR: Más ott a hiba. Eh, maguk ezt nem érthetik. Nem olyan könnyű az élet, fel­ügyelő elvtárs. PAP (iróniával). Nem, mi ezt nem értjük. Mi csak bekasztlizni tudjuk az embereket, mi?... Na, nem itt kell erről beszélni... Jöjjön el holnap délelőtt hozzám. Elné­zünk majd a gyárba is... Jó? CSÁSZÁR: Jó lesz, felügyelő elvtárs. PAP: És hozza magával a barátait is. Egy kicsit eldiskurálgatunk. (El.) CSÁSZÁR (utána néz): A lélekidomár...! Egy frászt a pofádba! HUGÖ (odalép): Mit akart tőled az a smasz- szer? CSÁSZÁR: Meghívott abba a rácsablakos zen- gerájba... egy kis csevegésre, zene és kávé nélkül. HUGÖ: Talán baj van? CSÁSZÁR: Adja a jó fiút. A lélekmentőt, mint a te angyalkáid a suliban... Ma mindenki csak velünk törődne. HUGÖ: Elmégy? CSÁSZÁR: Megy a fene! HUGÖ: Én mennék. CSÁSZÁR: Csak szaladj és vallj be mindent töredelmesen... hogy jó fiú vagy, csak egy kicsit enyveskezű. De apád tehet róla, hogy tíz évvel ezelőtt búcsú nélkül itt­hagyott. HUGÖ: Ne keverd mindenbe az apámat. Meg­mutathatom a barátja levelét. Nem bírta ki, öngyilkos lett. CSÁSZÁR: Nem érdekel a levél. így szokás ezt megiratni a jóbaráttal, ha valaki a csa­ládtól szabadulni akar. HUGÓ: Gonosz vagy te, Császár... Fertelmesen gonosz! DAGADT (megszólaltatja Hugó tranzisztorát. Ő is énekel): Ahogy mentem az utcán tegnap, a sok ember bámult rám, csak nem a szépségem, ami főképpen... (A szín fele, ahol Császárék ülnek, elsöté­tedik.) SIMON: Nem az én esetem, apafej. Nem sze­retem az ilyen álmos arcokat. ISTVÁN: Nem álmos, de szomorú. Engem ez kapott meg, a szomorúsága a szája szeg­letében, a szeme bogarában... Egyszer lát­tam egy halott lány képét. L’inconue de la Seine... A Szajna ismeretlenje. Nem tudja senki, miért ugrott a Szajnába, miért akart meghalni. Egy szobrász meglátta és megcsinálta a maszkját... Annak az ar­cán ült ez a nevezhetetlen, fájdalmasan édes szomorúság. Sohase felejtem el. SIMON: Szédült vagy. Nyakig beleestél. ISTVÁN: Azért nem kell gúnyolódni. SIMON: Én...? Bizisten, irigyellek! (Emeli a félig üres sörös korsóját.) Egészségedre! Tizenkét fiút szüljön neked és számosak legyenek az utódaid, mint a tenger fö­vénye. ISTVÁN: Hamis az idézet, Simon... Különben alig váltottam néhány szót vele. Csak a keresztnevét tudom. Ilona, Ilus... SIMON (fellengősen): De meglátni őt és meg­szeretni, a pillanat műve volt... Paran­csolod, hozzam ide? ISTVÁN: Hozd! Ugorj és hozd! SIMON (feláll, majd megfontolja és újra le­ül ): Még azt hinné, halvány gőzöd sincs, hogyan kell egy lányt puhára főzni. ISTVÁN (ugratja): Indulj és ne kertelj!... Ki­engedtelek a palackból, szellem, engedel­

Next

/
Thumbnails
Contents