Irodalmi Szemle, 1963
1963/5 - Oleg Logvinov: Harcosok
— Ordított a szemét, amikor jöttek a magyarok, bevallotta — kiáltott Mráz főhadnagy és piruló arcán látták, hogy kezdi elveszíteni önuralmát. — Igen — hajtotta le Bognár Mátyás a fejét bűntudatosan, mert nagy bűn ez. Akkor is az lenne, ha nem a szlovák főhadnagy úr mondta volna így. Érezték ezt ők, tudták, csak későn jöttek rá, hogy bűn volt ordítani, örülni a kakastollasoknak. Nem hazája a nyomorgónak, ahol anyanyelvén nyúzza őt a gazdag. Gracsev a partizánok tekintetét kutatta. Ismerik egymást. Pajtákban, erdőszéleken dideregve, melegedve, tüzek mellett éjszakázva, virrasztva, mesélgetve ismerte meg őket. Az orvosnövendék néz és hallgat. Hát az is bűn, hogy egykor e tudatlan ember hozsannát kiáltott a zsarnokra, a támadóra? Korec még két éve fáklyásmenettel járta a fővárost keresztül-kasul az akadémiai gárda egyenruhájában. Ő mondta el azokon az éjjeleken, amikor a férfiak ajkán úgy pergett az önvallomás, a kínzó emlékektől megtisztulni akarás, hogy beleremegtek a százéves erdők. Sekaj is azt hitte egykor, hogy a tisztelendő úr, na meg a legkövérebb és leg- tisztelendőbb plébános úr köztársasága isteni áldás számukra. Most itt vannak. Az orosz őrnaggyal egy sorban, aki soha nem hitt a fasisztáknak, a tüdőbeteg nyomdász szavát hallgatják, aki soha nem hiszi el, hogy egy ember nem tévedhetett az életben. Még hozzá egy szegény, tudatlan, tanulatlan szegényember. — Eh — morgott egyet zordan a főhadnagy felé. — Mások is éltették a fasizmust, most mégis itt vannak... Egyesek harcolnak is — próbált gúnyolódni. Sortűz! — Igen — sziszegte a főhadnagy. — De ezek a mi véreink. Szlovákok. — Micsoda? — kiáltott fel Hurta és egy lépéssel közelített. — Mit mondtál? — Tegezd a pozsonyi hóhért, megértetted? Krucifix! Ilyen arcátlanság! És azt mondtam, hogy ez a szlovákok harca ... Elnézést, — hajolt meg savanyúan Gracsev felé. — Minden más náció pedig ellenségünk. Hurta egy darabig pihentette tüdejét, hogy hangosan szólhasson. Sortűz! — Nem hiszem, hogy az öregemberkém! — Nem kérdeztem!... Katonák ... — Szegényember — üvöltött fel Sekaj. — Hagyod ezt, komiszár? Hurta levegőért kapkodott. — Katonák — rikácsolt a főhadnagy. — Mars! — szólt rá Gracsev és a némán, mozdulatlanul figyelő szakasz felé intett. — Gonosz dög vagy te, főhadnagy, — dörögte. ' — Gonosz és buta! Emberélet! Egy embernek életét kioltani csak azért, mert nem a te nyelveden szólt hozzá az anyja! — Mert elárulták a köztársaságot. .. — Kuss! — szólalt meg a vasutas-ruhá- jú, aki időközben visszakerült lovaitól. — Majd pont neked fájt a Köztársaság a legjobban. — Ha megmaradt volna, soha nem lesz belőle tiszt — kiáltott közbe az orvosnövendék. Mráz hátrahőkölt. Egy tekintetet vetett az őrvezetőre és a katonára, akinek súlyban tartott fegyvereik csöve a rongyosok hada felé irányultak. Elvigyorodott. — Szemét népség, — nevetett gúnyosan. — Ti akartok itt parancsolni? Kiállni minden rongy mellé, aki az utatokba kerül? Nyakunkra hozni ismét a magyarokat? Ezt szeretnétek? Szép kis banda, mondhatom, — bizalmaskodott a kivégzésre váró katonák felé fordulva. — De ennek vége! Szlovákiában szlovákok lesznek az urak, akkor is, ha vége lesz a háborúnak. Ezért harcolunk! Gracsev szólni akart. Sortűz! Hurta megelőzte. — Kelj fel! — szólt az öreg emberhez. Az feltápászkodott. Már nem sírt, piszkos arcán nem folytak könnyek. Átnézett az emberek feje felett, valahova a távolba. Ki tudja, megértett-e valamit azon kívül, amit a sportruhás partizán mondott most utoljára, hiszen ha érti is a szlovák nyelvet, fülei már nem fogták fel a szavak értelmét. Messze jár már az ő lelke ... Bőr-cigarettatárcát kínált Mráz főhadnagy Gracsevnek. Az őrnagy elfordította fejét. Sortűz! Bognár Mátyás állt. — Indulj! — vezényelte a főhadnagy. Megroggyanó térdekkel egy lépést tett... Hurta visszarántotta. — Oda! — lökte durván a partizánok felé. Az öreg megingott, felbukott, de erős kezek ragadták meg rongyos egyenruháját. Sortűz! — Mi ez? — rikácsolta a főhadnagy.
