Irodalmi Szemle, 1963

1963/5 - Oleg Logvinov: Harcosok

— Micsodát? — ordított a sportruhás, és hangja köhögésbe fúlt.

A főhadnagy elfordult és egy kézlegyintéssel elbocsátotta a hadnagyot.

— Jelentsd, hogy szervezetten vonulok vissza a legközelebbi magasabb egység állásáig. Ez pedig a menetirányom — lökött feléje egy füzetlapot, melyre időközben hevenyészett vonalakkal rávázolta az elhagyott arcvonal hátországát észak felé.

•

A partizánok elhallgattak. Ki ismerne rá a gorombán kiáltozó, rendetlenül vonuló hadra, amikor parancsnokuk orosz-szlovák szavait figyelik?

Rendetlenül fetrengtek a falak mellett, álldogáltak, rágták a kegyetlenül kemény, romlott kenyeret, amivel a főhadnagy megvendégelte őket, de hallgattak.

Mi lesz most, olvasta szemükben a kérdést Gracsev. Befejezte. Ilyenkor Hurtáé a szó.

Elnézte politikai biztosának összeaszott, betegesen meggörnyedt, sovány alakját, ahogy nehezen lélegezve gyűjti tüdejében az erőt.

Hiába. Az ólompor tönkrerágta öreg harcos-társa légző-szerveit. Nem törődik vele. Amikor egy hónapja a főhadiszállás térképtermében megismerkedtek egymással, Gracsev pedig előzékenyen érdeklődött, hogy frissen kinevezett biztosa miért köhög, az öreg nyomdász vállat vont és azt mondta, hogy hurut.

— Fiúk — szólt csendesen Hurta.

Ezt is szereti az őrnagy. Ne nagyképűs- ködjünk, ne dobáljuk a nagy szavakat, megszólításokat. Mindannyian Hurta köly- kei lehetnénk. Amolyan néha rakoncátlan- kodó, túlságosan felnőtt, megviselt, megkínzott kölykök gyülekezete. Nem egyszer úgy megtáncoltatják az öreget, hogy belepirul mérgében. De harcban és harc előtt...

— Fiúk — krákogta a harcosok politikai biztosa. — Ezek most elvonulnak... Ne egyétek tovább a kenyeret. A kenyeret tegyétek el. Nem tudom, mi lesz ezután, de a kenyeret rakjátok el.

Máskor rákiáltanának, hogy a lencse kenyér nélkül nem étel, most azonban a piszkos tenyerekben szorongatott cipók és karéjok a zsebek és iszákok felé vándoroltak.

— Cserbenhagynak — emelte fel hangját Korec, a Pozsonyból szökött főiskolás, az orvosnövendék. — Cserbenhagynak bennünket a katonák, az úristenit ennek a rohadt tisztnek. ?

— Visszavonulnak — próbálta Hurta hangosabban. — Ők katonák, nem partizánok.

— Gyáva kutya! — ordított Habaj, a favágó.

Hurta homloka gondterhelt ráncokkal reagált a felmorajló, elkeseredett zúgásra.

— Ne mérgelődj, komiszár, — kiáltott az orvosnövendék. — Piszkos, gyáva dög ez, nem tiszt. Sekaj ismeri.

Integettek a mogorva férfinak, aki német kenyérzsákjában rendezgette a kenyeret. Dörmögve vállat vont. óriási, tutajhoz szokott tenyerével végigsímogatta a degeszre tömött vászonzsákot, és a Vág folyó völgyeihez szokott dörgő hangján ismételte a parancsnoknak és a biztosnak a nemrég elmondottakat.

— Nálunk tanítóskodott, az istenit! Frissen jött harminckilencben. Majd hogy meg nem vadult, úgy szeretett volna városban tanítani. Aztán a dögök verbuváltak, hivatta a plébánosunk, és öt nap múlva elment gavallérnak. Hivatásosnak.

— Puskaport még csak nem is szagolt

— rikoltotta valaki a sarokból. — Félti a bőrét.

— Ezeket nem küldözgették frontra — állapította meg Hurta. — Ezek a hadsereg szemefénye voltak.

— Zsolnán szolgált az egész háború alatt — tódította Sekaj.

Gracsev vállat vont. Ha ki lehetne mondani, úgy talán már elégedettebb is, mint öt perccel ezelőtt volt, amikor a főhadnagy egy udvarias tisztelgéssel elhagyta az igazgatói szobát és elsietett, őket pedig faképnél hagyta.

Akkor fel tudott volna ugrani, kirántani tokjából a Mausert, ráverni ennek az operett-figurának simára fésült koponyájára, vagy ordítani, pisztolycső előtt hajtani ki az udvarra a konok, kimért úriembert és kényszeríteni, hogy szólítsa fegyverbe a mogorván, szótlanul lézengő katonákat, akik csak úgy szemlesütve nézegetik a partizánokat, de a szakácson és az altiszteken kívül senki se meri kinyitni száját.

Az udvaron fülrepesztő visítással szólalt meg a napos sípja.

Dübörgő léptek zaja, szöges katonabakancsok szapora kopogása rázta meg az ódon épület falait.

— Riadó! — üvöltötte odakint egy bömbölő hang, és Gracsev elhülve állapította meg, hogy csak most riadóznak.

Színház, csikorgatta fogait. A főhadnagy előiször rendbehozta magát, hogy útraké-