Irodalmi Szemle, 1963
1963/5 - Oleg Logvinov: Harcosok
Oleg Logvinov harcosok Elnézte a csipogó, izgága, fecsegő csirkehadat, ahogy ott a fal tövében kapargatták a keményre döngölt agyagot. Gazdaszemmel nézte. Hiányzik a kakas. Meg a nagyobbacskák. Tegnap délután a vöröstarajos hős még büszkén rikoltozott, nagy peckesen kerülgette apró seregét. Hát elfogynak lassan, lassancskán. Nem a ház asszonyának okos szeme válogatja a kés alá ítélteket. Mert az előbb másik kakast nevelne. De hát ezeket már nem is akarja nevelni, ápolgatni senki, minek is nekik a kakas? Hát elfogynak sorjában, ahogy a szakács, vagy éppenséggel a tiszt úr kívánja. Nem válogatnak ezek, dehogy válogatnak. Rámutat valaki, és már pusztul is a jámbor kapirgáló jószág. Lesz-e helyette a jövő nyáron ismét, nem kéne-e azért mégis egyet-kettőt átmenteni a vihar végéig? Ugyan, kit érdekelne ilyesmi? Nem gazdák ezek, hanem katonák. Itt van, hát megeszik. Dehogy fájdítják fejüket a holnappal, a holnaputánnal. Még az embert se igen becsülik, hogy gondolhatnának a baromfiudvar lassú, esztelen pusztulásával. Ez sem? Mert ahogy elnézte a fiatal őrvezetőt, bizony ez parasztforma gyerek. Magas, vállas, zordarcú legény. Kékszemű, Arra, mifelénk nem ilyeneket szülnek a feketehajú, bogárszemű asszonyok. Ez a szlovák hegyekből került a főtisztelendő úr mundérjába, fejszéhez szokott keze van, egyenes és szálas, akár a jegenye. Hát nem ilyenek születnek és élnek arra mifelénk. Sötétek vagyunk, akár a sorsunk, és vállunkat ispán-ostorok verdesik mind görnyed tebbre. — No — morogta a katona, és egy darab kenyeret tuszkolt a lépcsőn üldögélő öregembernek. Az pedig fejét rázta. Nem kell, fiam, nem kell a kenyered, tedd csak el, fogyaszd el egészségben. Nem kell, no! Azért hangosan mégsem akarta kimon- deni. Nem mintha a szlovák katonával nem tudna beszélni, húsz évig törtük a nyelvüket, ezekét is, no meg a csehet. Aztán ezt tanultuk meg jobban, pedig a másik volt a dallamosabb. Csakhogy ez a nyelv a földhözragadt magamfajta szegényember nyelve volt akkoriban, a másikat pedig a csendőr urak meg a hivatalnok urak beszélték. Csakhogy itt nem szabad. Kenyeret kínál ugyan a fiú, de ha kinyitom a számat, rámordít. Hallgatnom kell, egy szót sem! így parancsolta a főhadnagy uruk... Aki úgy szereti a baromfit, porcelántányéron, paprikásán vagy ropogósán, este, amikor a szürke és kék hegyek ormairól eljön a friss, hűsítő szellő. Szótlanok ezek a legények nagyon. Ügy járják búbánatosan az udvart és a vén iskola álmos folyosóit, mintha megannyi alvajáró adott volna egymásnak találkát. Az őrvezető vállat vont. Visszarakta a komisz, fekete kenyeret takaros, tiszta egyenruhája zsebébe és egy rándítással kényelmesebbre húzta a puskaszíjat. Ügy-e, neked is mindegy, kérdezték az öreg baka szemei. Akár megeszem, akár nem... Ej, fiam, mindegy az már. Amott a vastag téglafal tövében, ahol most a megmaradt csirkék kapirgálnak és zsi- bonganak, oda járulunk majd meghitt barátságban. Amoda, a vastag téglafal alá ... Ugyan, minek is építettek ilyen dacos, dühös falat egy iskolának a régi urak? Aztán a zsivajgó szárnyasok ijedten rikácsolva szétrebbennek. De csak egy szempillantásra. Mert addig tart csak az egész. És rövid pár perccel később ismét odatódulnak kapirgálni, csipogni a fal alá. Mert nekik mindegy. És nekem is mindegy lehet, hogy éhes leszek-e vagy jóllakott. • Nem értette meg a vezényszót, amit a kapunál álló másik őr kiáltott feléjük, de az őrvezető ujja a pincelejáratra mutatott. Korán, gondolta Bognár Mátyás és a Nap korongját nézte meg még egyszer. Meg a fiatal hársfa árnyékát. Még nem érték el a kis fából faragott vályút. Olyankor szók-
