Irodalmi Szemle, 1963

1963/5 - Török Elemér: Eszmélés

Eszmélés

Török Elemér

1.

Harangszót hoz az alkony, frisstejű esti szagot,

Amit borzas réteken

legelő gulya hagyott.

A kontyos bozótokat

virgonc szellő kuszálja,

S úgy hullt rájuk a holdfény, mint tört kristály szilánkja.

Mint óriási gombócok a sárga szalmakazlak Millió csillagfényben

álmosan sugaraznak.

Lassan hűvös hömpölyög az erdőből és tömött Ezüstös ködöt terel

a szél a bokrok között.

II.

Tavaszt vártam akkor és az ősz jött újra, fejem felett véres felhő-rongyát fújta, koromszínű sárban topogtam egyedül, é éreztem lábikrám kőként megmerevül.

Ürgeként átázott tengeri kórókat félláb magas bütykös, vízeres tarlókat itatott sótalan, bús könnyével az ég, s rozsdaszín levelek peregtek szanaszét.

Érdes szomorúság kopogott szívemben, s kígyóként sziszegte jéghideg, kegyetlen szavakkal fülembe:

Békesséq lesz véled, ha a földi léted hitetlenül éled.

Tél hava hinti be lassan a hajamat,

s én csak ízlelgetni kezdek ily szavakat: Szabadság, Igazság,

Szeretet, Emberség, sósízű életem mostohán szerették.

Vádlottból vádlónak szülessek? Nem teszem!

De azért intésre felemelem kezem.

A tüskés bokrokon tűz-rózsa is terem, tüskékkel születik rend-őrző fegyelem.

Nem vagyok már gyermek, felnőttem embernek, szívemen bégető báránykák legelnek, fölépül bennem az embert-védő példa, beszélni tanulok, bár dadogva néha.

Piroslón lázadó véres hittel járok, nem fal fel a világ, talpig vasban állok., Rettenetes élő embereket látni fűzfa-alázattal megértésre várni.

A halál, az biztos, hivatlan vágyaknak gyászos megadása, ez marad magamnak, zúghatnak a gépek szabályos ütemben, hadat a halálnak nem lehet üzennem.

Nyálkás tüske-csápját nyújtogatta felém a fémtestű szörny, hogy mérget oltson belém.

Bálvány bronz ujjai szorongatták torkom: lángoló szívemet láncraverve hordom.