Irodalmi Szemle, 1963

1963/5 - Élet Mihály három szerencséje

Egyszer azonban különös dolog történt vele, olyasvalami, ami ha mással esik meg, ő bizony rá se hederít, mert az ember hazugság nélkül a hihetetlent csak önmagában tudja elképzelni, s akkor is titoktartó marad.

Éppen megszokott munkáját végezte, amikor hirtelen éles sajgást érzett a testében. Olyasfélét, amelyet nem lehet megnevezni, s ami egészen más, mint mikor az embernek keze, gyomra, feje vagy szíve fáj. Élet Mihálynak mindene fájt furcsán, megnevezhetetlenül.

Előbb a tenyerét vizsgálta figyelmesen. Széles, fehér forradások tarkállottak rajta. Hosszasan nézegette. Aztán egyszerre eszébe jutott: igen, ez Handlován, a déli tárnában történt, amikor a csilléket tolták, az egyik csille kiugrott a vágányról, ő utánanyúlt... igen akkor... „Juj!“ — kiáltott fel Mihályban a visszaemlékezés. De amikor újra a tenyerére pillantott, a forradás már eltűnt, s a helye olyan sima lett, mint kisfiú korában, csak ujjai hegyén begyeskedtek még a bütykök, kisebbféle dombokhoz hasonlóan. Ejha, ez meg a gépeléstől lehet, évekig abban a másoló irodában... Kip-kop, kip-kop — zúgott a fülébe. De aztán szörnyű kavarodás támadt, egy óriás írógép szaladt vele szembe, valaki fürge kézzel „zsupsz!“ végeláthatatlan papírtekercset húzott ki belőle, s ahogy ráncigálta, a teleírt lapokról a betűk eltűntek és a göbök is a Mihály ujjairól.

De az a különös fájás csak tovább borzongatta, ijesztgette. Mihály akkor a tükör elébe állt.

— Hű, milyen görbe a hátad — vigyorgott rá a tükör.

— Az igaz — válaszolta Mihály —, de emlékezz csak Fekete Gáborra, az igazgatóra, ő megkívánta, hogy hajlongjon előtte az ember... Pedig nem is kellett volna. Amikor azok a nagy leépítések jöttek, úgyis kirúgott. Mihály erre a gondolatra kiegyenesedett, jegenyesudárrá merevedett a törzse, csak a lábai reszkettek alatta bizonytalanul.

A tükör is visszaremegett rájuk, de Mihály dühösen a térdére csapott:

— Nono, csak ne mulass a lábaimon! Hát azt a lévai nagy gabonaraktárt már elfelejtetted, amikor a betont talicskán toltuk a harmadik emeletre? Igen meredekek voltak azok a fapallók, ilyenkor előrefeszítettem a lábam... és azóta, attól remeg így.

De Mihály lábai már egyáltalában nem reszkettek, könnyedén, hanyagul tartották Mihályt, mint annak idején, amikor még a bőrlabda után szaladgáltak.

Mihály azonban ettől sem lett jobban, a fájás csak tovább zsibbasztotta. Elgondolkozva vakargatta a fejét. „Olyan baj ez“ — tűnődött —, „amire nem lehet rájönni." De mégis rájött, mert Élet Mihályra ráköszöntött a szerencse, először életében. Ennek a szerencsének egészen vékonyka cérnahangja volt, s amikor Mihály felé közeledett, már messziről nyávogta:

— A gondolatok, a gondolatok, azok fájnak, Mihály!

Mihály rémülten a fejéhez kapott, s úgy érezte, ennek a hangnak igaza lehet, lecsavarta hát a fejét és a koponyájába nézett. Az agyvelején ezer meg ezer gombostűnyi fekete pont éktelenkedett.

— A gondolatok — fohászkodott neki —, de ki emlékszik már mindegyikre, s így ezentúl is már mindig fájni fognak.

— De nem igaz, de nem igaz! — visongott a szerencse. — Ha fájnak ezután, vedd ki az agyvelődet és rejtsd a kalapodba.

Mihály pedig úgy tett, ahogy a Szerencse mondta. Most már semmije se fájt és béke növesztette a bajszát és a szakállát, olyan hosszúra, amilyet még senki se látott.

Hanem hát a sorsnak sok a kerítője, s egy szép napsugaras hajnalon, amikor Mihály óvatosan helyére igazította az agyvelejét (hiszen tudta, ha valami szomorú jutna az eszébe, könnyű segíteni rajta) egy zöldbársony ruhába öltözött gondolat kopogtatott a homlokán. Ennek a gondolatnak simogató és biztató volt a hangja, s Mihály gyanútlanul a kíváncsiság karmába esett. A gondolat pedig így suttogott a fülébe:

— Látod, Mihály, te azt hiszed, hogy boldog ember vagy, mert nem fáj semmid. Valójában azonban süketen élsz, azt sem tudod, mf történik körülötted.