Irodalmi Szemle, 1963
1963/5 - Dénes György: Félelem Virág cserépben, Jaj a költőnek, Emberszív fűtött, Valaki elesett, Paraszt a villamoson
Virág cserépben Kis cserép virág, piros integet még az őszben, s úgy tűnik, mintha szép leány pirulna most előttem, kit itt felejtett lám, a nyár az ablak szögletében és borzongva és meztelen hajlik a gyenge szélben. A szemem lassan behúnyom, hogy őrizzem a percet, mint ifjúságuk nap-tüzét a földre hulló lelkek. Jaj a költőnek Szavamra szivek nem rezdülnek, siráma zúg a holt betűknek, holt betűknek. Ó, mért dalolok mégis nektek? Ver a szemetek. Nem szerettek. Nem szerettek. Jaj a költőnek, hogyha lelkét kora viharok földre verték, földre verték. És föltámadást nem remélve csak sír, csak sír a néma égre, néma égre. Emberszív fűtött Talmi próféta nem akartam lenni, az embereket akartam szeretni. Ember szív fűtött, ha meg is botoltam, nem az én bűnöm, hogyha meghajoltam. Lettem volna csak nagy élettel áldott, meggyógyítanám az egész világot. Lettem volna csak regösök regőse, szívem csillaga messze tündökölne. Dehát az élet vertebb, mint az álom, mert az életem fájdalommal lángol. S gyötrődve kérdi: jöhet-e vigasz még, felverni daccal szunnyadó tó-csendjét? Valaki elesett A járdaszigeten bokornyi ember. Valaki a járdára rogyott s elfehéredett. A halál letépte róla az isteni maszkot, s most meztelen arccal tűri utolsó szégyenét. Kis, kopott ember, elhullott, férges alma, leverte a halál hatalma. Most gyűrűbe fogják a rémült szemek, s tapogatják értetlenül. Érzik, majd így maradnak a halállal ők is egyedül. Bokornyi ember töpreng testvér-sorsán, torkában barna göröngy a kín. Dénes György Paraszt a villamoson Alkonyi fényben ég Pozsony, öreg paraszt ül a villamoson, öreg magyar, rossz arcú, néma, grófi cselédek ivadéka. Ül csak ül illedelmesen, mint barna szobrok zajgó téren; s apám helyett apámat látom, testvérem helyett bús testvérem A kezét nézem, vaskezek, ormótlanok és kérgesek. Ha szólni tudna ujja, körme, talán az égre mennydörögne. Vagy sóhajtana csendesen, mint nyáresten a vén akácfa, mikor fejét, ezüst fejét megadón hajtja porba, sárba.
