Irodalmi Szemle, 1963

1963/4 - DISPUTA - Tóth Tibor: Több szabadság, több felelősség

A személyi kultusz időszaka nálunk nem ért véget sem Sztálin halálával, sem a XX. kongresszussal. Még sokáig hatottak s részben még ma is hatnak azok az erők, amelyek fékezték a fejlődést és megbénították a forradalom legértékesebb erkölcsi tőkéjét — a tömegek társadalmi tudatát. Politikánk és vele együtt kultúránk is lényegében a minden áron való védekezés álláspontjára tért át. Gyakran az a legőszintébb törekvés, hogy megvédjék és megszilárdítsák a forradalom vívmányait, arra vezetett, hogy konzerváltuk a forradalmat: állandó, szinte történelmi értéket faragtunk belőle. De ilyen körülmények között a forradalom is megöregedhetik, meg is öregszik, ha elbürokratizálják, ha eleven, új gondolatokkal terhes tartalmát megmerevedett, dogmatikus formulákba, körlevelekbe és kimutatásokba, papirosfrázisokba kényszerítik. Egész társadalmunk szervezetének komoly betegsége lett a közömbösség. Nemcsak a kispolgár szenved benne. A becsületes emberek közömbössége a tehetetlenség tudatából fakad, abból az érzésből, hogy hiába törekszenek a hibák orvoslására, nincs közvetlen befolyásuk arra a döntésre, amelyet „valahol fenn“ hoznak meg: a becsületes ember személyes tapasztalatának igaza nem felel meg a teorémák elvont, általános igazának. Mindez a társadalmi tudat hasadására vezet, az ember más „magánéletében“ és más „közéletében“: az eredmény erkölcsi, s egyben politikai képmutatás. Éppen ezért az irodalom, amely a társadalom lelkiismeretének csöppet sem kényelmes feladatát teljesíti és a mai ember erkölcsi arculatát elemzi, elsősorban korunk e központi konfliktusát vizsgálja s azáltal válik magasrendűn politikai irodalommá, a szó legjobtí értelmében vett pártos művészetté.

A CSKP XII. kongresszusa nyílt bírálatával, elvhűségével, a dogmatizmus elleni harc fontosságának hangsúlyozásával igazolta irodalmunk ez irányzatának helyességét. Az utóbbi hónapokban tanúi vagyunk a társadalmi tudat aktivizálódásának, a nép a régi igazságtalanságok következetes jóvátételében konkrét kifejezőjét látja annak, ami sok éven át csak üres jelszónak látszott: a kommunista erkölcsnek. Fennkölt céljaink érdekében nem szabad megengednünk, hogy e feltámadt aktivitás hulláma elenyésszen, hogy elvesszen az adminisztrálás gépezetében, amely kitér korunk komoly kérdései elől. Nem véletlen, hogy a harmadik írókongresszus lényegében ugyanazokkal a kérdésekkel foglalkozik, amelyek már 1956-ban a második írókongresszust foglalkoztatták. Ez is bizonyítja, hogy a történelmet megcsalni nem lehet, s hogy a megoldatlan kérdések még sürgetőbb formában törvényszerűn ismét felvetődnek.

Mihalik szembefordult az újfajta „visszájára fordított dogmatizmussal“. Megemlítette azt a vitát, amely Milan Lajčiak és Krista Bendová egy-egy verse körül lángolt fel; egyetértett Ján Roznernak a szóbanforgó versekre vonata kozó elemzésével, ám hangsúlyozta, hogy mindkét költő más verseket is írt, alkotásukat, művüket egészsében kell látni és értékelni. Vojtech Mihálik felszólalása végén kijelentette:

— Nem térhetünk ki saját erkölcsünk, saját lelkiismeretünk komoly elemzése elől, ha további munkánkban új, magasabbrendű erkölcsi célokra törekszünk, ha meg akarjuk mutatni, hogy a cseh és a szlovák író valóban nemzetének szocialista lelkiismerete. Kongreszusunk értékeli a látható munka eredményeit, de az eredményeket feltételező tényezők elemzését mindenkinek magának kell elvégeznie, mindenkinek magának kell mérlegelnie, személy szerint felkészült-e erkölcsileg és értelmileg korunkhoz, népünkhöz méltó művek megírására. Ez minden szocialista író becsületbeli feladata.

Az írókongresszus második napján szólalt fel Csehszlovákia Kommunista Pártja Központi Bizottsága küldöttségének vezetője, Jirí Hend- rych elvtárs. Tolmácsolta a párt Központi Bizotttságának üdvözletét a hangsúlyozta, a párt nagy jelentőséget tulajdonít a III. írókongresszusnak, annak az egész társadalomra kiterjedő törekvésnek a részét látja benne, hogy lépésről lépésre minden téren kitűzzük országunk szocialista fejlődésének konkrét feladatait. A párt XII. kongreszusa teljes bizalmát fejezte ki íróink és művészeink iránt s elvárja, hogy becsülettel részt vesznek az egész nép közös munkájában. E bizalomra legyen válasz kongresszusuk és elsősorban művészi alkotó munkájuk.

Hendrych elvtárs hangsúlyozta, Vladimír Mináč és Vojtech Mihálik hozzászólása társadalmi és irodalmi szempontból egyaránt magas elvi szintre emelte a kongresszus vitáját.

Hendrych elvtárs röviden rámutatott az utóbbi évek fejlődésének gazdasági és társadalmi eredményeire, azokra a nehézségekre, amelyekkel meg kellett és meg kell küzdeni, hangsúlyozta, hogy a XII. pártkongresszus kitűzte feladatok megvalósítása nem könnyű. Am ugyanakkor látnunk kell, hogy a XII. kongresszuson a párt valóban lenini szellemben fogott hozzá a jelenleg előttünk álló feladatok megoldásához. Ezt már az is bizonyítja, hogy a XII. kongresszus a feladatokat a társadalom helyzetének, életviszonyainak tudományos, lenini elemzése alapján tűzte ki, s ugyanakkor figyelembe vette a dolgozók legszélesebb rétegeinek tapasztalatait. Nyílt szemmel, eszményítés és idegesség nélkül mérte le munkánk sikereit és hibáit, s' ezáltal erős ösztönzésként hatott további előrehaladásunkra. Ennek az elvi állásfoglalásnak köszönhető, hogy a XII. kongresszus eredményeit az egész országban megelégedéssel fogadták. Jirí Hendrych hangsúlyozta, hogy a XII. pártkongresszus eredményeit nem értelmezhetjük a párt munkájának és társadalmunk fejlődésének egész előző időszakától elszigetelten. A párt már X. kong-i resszusa óta, főleg az SZKP XX. és XXII. kongresszusának hatására a személyi kultusz következményeinek leküzdésére, a, lenini elvek alkalmazására, a dolgozókhoz fűződő kapcso