Irodalmi Szemle, 1963
1963/4 - Bábi Tibor: Sic itur ad astra
Bábi Tibor sic itur ad astra Megyünk — ahogy a fehér utak mennek két sorban álldogáló fekete fák árnyékában. Ó félek, ránk zuhan a tántorgó, sárga holdkorong. Már semmi, semmi se biztos, már minden összefolyt, mint a sötétség a fénnyel, mint a színek a szürkeséggel; érzed-e, minden oly bonyolult...? A szerelem gyűlöl, a fagy megperzsel akár a tűz, s kormoz a láng, ami él, haldoklik, de mondd, fordítva igaz-e. . .? Én nem tudom... A csók s az ölelés mire jó, csak aggodalmaink, sötét gondunk szaporítja, s nem feledtet, nem vigasztal; görnyed vállunk .az eljövendő terheket sejtve, mitévők legyünk ...? 2 Sic itur ad astra. Szinte hallom latin tanárunk öblös hangját; pajzán tavaszi napsugár incselkedik velem, s a kétezer éve holt nyelv itt sziszeg, gurgulázik béna nyelvemen. Sic itur ... eh, mondd, merre a csillagok ? Vén ostoba! Én indultam el feléjük, és más jut el oda ... Anyám, te láttál, hogy görnyedtem a rossz lámpavilágnál sötétes, kis szobánkban a könyv felett, míg künn a fehér fagy, tél ropogott, s üvöltő, gonosz éj nyargalta a szárnyas, vad szeleket; mi űzte, mondd, a vézna kamaszt, hogy falja hajnalokig a sivár bölcseket...? Láttál te is, asszonyom, láttad a meglett férfit a sápadt villanyláng alatt, töprengő homloka ki nem simult,\ hasztalan virradt rá a Nap. Gondja a világ gondja, úgy tört a csillagokra; vérét sivatag homokja itta fél, a szíve elkopott — anyám, asszonyom, be messze vannak a csillagok ...
