Irodalmi Szemle, 1963

1963/4 - Bakai Károly: Nirvána

el. lehetne egész nyugodtan vezetni a vágóhídra, még csak meg sem sértődhetnél“ — gondolta magában,

— Miért csinálod ezt? — kérdezte gyanút fogva a kolléga.

— Csak — és kis szünet után újra kezdte:

— Álltái te már akvárium előtt? Bele képzelted már magad egyszer is a halak helyzetébe? — Fojtogatta a kacagás, de elhatározta, hogy végig csinálja.

— Mi volna, ha te lennél a halak helyén, és a halak sétálnának előtted. Közben röhögnének rajtad, hogy milyen hosszú füleid vannak. És a legjobban azon röhögnének, hogy te hallasz is ezekkel a fülekkel. És azon is röhögnének, hogy te pislogsz, és hogy nem eszel kukacot. — Itt elhallgatott. Hosszú csend szakadt közéjük.

— Gyere velem — mondta nagysokára a szőke — és felállt.

— Majd ha véget ér a nirvánám — mondta csendesen. Most már nem tudott volna nevetni. Megint elrontott valamit, amit már soha az életben nem lehet helyrehozni.

A szőke kolléga szó nélkül hagyta ott. Utána nézett és már megint közömbös volt minden. A párok az utcán, a rendőr az újsággal, a gyufaskatulya az asztalon.

— Záróra — rikkantotta el magát a főpincér. A vendégek szedelőzködni kezdtek. A csinos pincérlány fáradtan rakosgatta a székeket az asztalra. Olyannak tűnt, mint egy fáradt kismadár. A főiskolás odaszeretett volna menni hozzá, megcsókolni érdes kis kezét. Nem szerelemből, csak úgy.

Aztán érezte, hogy szemét csípi a füst. Fölállt és az ajtó felé indult. Az ajtóban megállt és visszanézett. A lány serényen dolgozott tovább.

Együtt léptek ki a részeggel az utcára és érdekes, újra eszébe jutott a tűsarkú cipellős lány, aki olyan kecsesen lépte át azt a csúnya tavaszi tócsát.

Szabó Gyula rajza