Irodalmi Szemle, 1963
1963/4 - Fábry Zoltán: Európa elrablása
Az elhagyatottság itt képpé testesült. Sem Isten, sem ember nincs sehol: láthatatlanokká váltak. És mi még nevetünk, nemhogy döbbe- netünkben a földbe süllyednénk. Mit jelent mindez? Talán csak annyit, hogy a világ a generálszünet jegyében áll, hogy elérte mélypontját". És ezt a zürichi dada pápája mondotta! Az absztraktizmus mindig a vég jegyében áll: a nihilizmus itt elkerülhetetlen adottság és következmény. Kierkegaard még a gondolat köréből is száműzi: „Mi az absztrakt gondolkodás ? Olyan gondolkodás, ahol nincs gondolkodó". Ne felejtsük el, hogy a Chilében megjelent emigráns folyóiratban, a „Deutsche Blatter"-ben annak idején mit írt Dr. Kurt Badt — Picassóról! „Művészete a nihilizmus flórájának legbujább virága . .. itt csak romok vannak, értéktelenség és cinizmus ... tragikumról itt nincs szó, sem humánumról. Ha minden meg van engedve, úgy a szabadság dühbe, gyűlöletbe, szadizmusba csap át, minden pusztulás értelmetlen felaprózás, minden emberi állati is lesz egyúttal — és ennyi borzalom élménye ugyanazt a korlátlan (és ezért illuzórikus) szabadságot fogja élvezni, mellyel ez a circulus vitiosus elkezdődött". Az absztraktizmus és a nihil összefüggése kétségtelen; de Picasso, mint a nihil megre- kedtje, kéjelgője?! A fenti sorokat Guernica- képe egymagában is szuverén mödon cáfolja, ahogy akadtak, akik Badt módszerét, mely a fürdővízzel együtt a gyermeket is kiönti, elutasították és Picassonak megadták, ami a Picassoé: „Picasso be tudja fogni és egyenlíteni a valóságot absztrakciói hálójába és így ■ ■. az igazi nézőt a rettenetes tartalom kétségbe- esettségéböl átemelni a legmagasabbrendű emberi titulus: a művészet nagyszerű és szabadító öntudatába“. (Hans Näf: Weltwoche, 1946, IX. 27) Picasso művészete a legnyomorultabb a legbűnösebb embertelenítés, az embertelení- tett valóság — az imperializmus, a fasizmus elleni tiltakozást szolgálja. Ahol az absztraktizmus, mint vétó, mint ellentmondás és ellenállás válik láthatóvá és érzékelhetővé, ott pozitív értelmet nyer és mi megrendülten állunk mondanivalójának hitele, valósága előtt. Az emberről van szó! És itt, ezen a ponton túl-érzékenyek vagyunk: az embernélküliség riadói és riasztói! Az embertelenítés korában látni, hallani, érezni, tudni akarjuk az embert. Formáknak, embernélküli absztrakt megragadásoknak csak akkor van létjogosultságuk, ha az tiltakozásképp, büntetésképp fordul el attól az embertől, attól az emberiségtől, aki hagyta magát elemberteleníteni, kihasználni, felhasználni. Az embertelenségbe fogott ember gyilkos lehetőségeitől való elfordulás ez: csak a becheri homo deminutus-t lehet és szabad így formába önteni, a minimumra, a semmire, profiltalan- ságra, a személytelenségre redukált és anoni- mizált embert! Az emberről van szó! Ne feledjük el, hogy mit írt Van Gogh a „Krumplievők“ befejezése után 1886 januárjában: „Valami biztos erőt érzek magamban, mert akárhová is vessen a sors, mindig van egy célom: embereket festeni, ahogy én látom és ismerem őket“. Majd később: „érzem, hogy munkám a nép szívébe van ágyazva", és ezt a célt és erdeményt nevezi aztán „lényegesen modernnek". Van Gogh a nép szívébe mindig és mindenhol az embert ültette: figuráját, valóságát, testvérvoltát, és ez nála biztonságot és szolidaritást jelentett: embervállalást, emberdemonstrálást. Az emberről van szó! Gondoljunk arra, hogy mit jelentett a IX. szimfóniában az emberi hang megszólaltatása, közbeékelése. Az emberi hang kibomlása itt valójában magát az embert jelenítette közvetlenségében, valóságában. És mindez az embertelenítés egyik történelmi mélyfokán, háborús tömegpusztulások után, a Szent Szövetség reakciós restaurációs légkörében történt. Az örömóda az emberi betelt- ség és kiteljesedés kórusával mondott itt vétót. Az emberszabadság a mindenki szabadságává duzzadt. Az ember — a láthatóvá tett, s hallhatóvá vált ember — a tömegboldogítás záloga, alanya és tárgya lett. Lehetőség, cél, feladat, realitás: Átölellek emberiség... Az emberről van szó! Éppen Hans March- loiŕza-nak, a bányászból lett írónak francia- országi emigráns naplóját olvasom. (In Frank- reich-Berlin, 1961) Az emigrációs végakkordot, a táborélet kínját, a rettegést, amit a csapdába került vad érez: mi lesz, ha Hitler pribékjei rálelnek?! A kilátástalanságot — Hasenclever például öngyilkosságba menekült — a futást, a kényszerű egyhelyben topogást és szabadulást. És a könyv végén ott olvasható ez a végtelen egyszerűségű, tisztán és kivédhetetlenül summázó tanulság: „Egy nagy feladat nőtt a mi élményeinkből, a legszebb és a legnagyobb: minden odaadással és meggyőző erővel az emberért harcolni, gyűlölet-torzult arcát, gondolkodását és érzését újra természetessé és emberivé változtatni". A régi, az 1914 előtti absztraktizmus — akárcsak az expresszionizmus — figyelmeztetés volt: vigyázat, egy világ van összeomlóban, az ember van veszélyben! Az első háború alatt és utáni absztraktizmus már vétó volt, felmutatható, kiérezhető vád, vagy tüntető elfordulás: lám, ezek vagytok, ezt csináltátok belőlünk, nincs többé homo, forma, arc... E néhány ember, e kis csoport ügye tiltakozás volt mindenképpen. Ma a nyugati művészetet szinte teljes egészében az absztraktizmus ok- kupálta. De ez az absztraktizmus csak kis hányadában vált a tiltakozás, az elfordulás, a megtagadás, a riasztás, a vád és ellenállás gesztusává. Ha az absztraktizmus mint nonkon- formizmus jelentkezik; akkor is magában hordja és tudja a rezignáció kétségét és kétségbe- esettségét. Az absztraktizmus itt a legjobb esetben az érdektelenséget akarja kifejezni, vagy a passzív rezisztenciát, mint a non possumus egyik formáját. Ez akkor erény, ha másra nem futja, ha másra nincs mód. Néha a hallgatás is lehet ellenerő. De most, amikor oly nyilvánvaló, hogy miről van szó, amikor az apokaliptikus borzongások, misztikus rejt
