Irodalmi Szemle, 1963

1963/4 - Fábry Zoltán: Európa elrablása

gásokra Párizsban, Brüsszelben és Londonban, Rómában és New-Yorkban kalapokat dobáltak az emberek a levegőbe, ismeretlenek csóko- lództak és borultak egymás nyakába, énekeltek, állt az utcabál ... A második világháború végén, a győzelem napján a nyugati metropolisokban, mint Churchill is tanúsítja, nyoma sem volt a tizennyolcas lelkesedésnek és spontán örömmámornak. A háború befejeződött és megkezdődött a bizonytalanság: a tegnap félelme után a holnaptól való rettegés. A béke életbevágó ceruzája kihagyott, nyugtázása elmaradt. És a béke helyén és helyett mindjárt a kezdet kezdetén azonmód feltüzelt a harmadik világháború lehetősége, bizonyossága, minden bizonyosság oka és lidérce; a ka- tasztrófa-lehetőség, mint katasztrófa-bizonyosság. Hirosima nem zárófejezet volt, kezdőfejezet lett: a katasztrófa-tudat állandósult- sága. Itt nincs mese: a félelem és félemlítés egyugyanazon objektumban öltött testet: az atombombában.

Az emberiség az atombomba árnyékában, igézetében, determináltságában él. A mindent a semmiben összegező atomtotalitásban, mely teljes és tökéletes adekvációja a kataszrófa- nihilizmusnak. Henry Miller, az amerikai regényíró, 1945 után a világhelyzetet és világ- hangulatot „az agonisztikus végtánc“ állapotában rögzítette. „Száz év óta — írja a Tropice of Cancer-ben — haldoklik a világ. És ez utolsó száz év alatt nem akadt ember, aki az űrbe robbantotta volna. Világunk egyre rothadt, már csqk a kegyelemdöfés hiányzik, mely megint porrá változtatja". Ez a világkép: katasztrófanihilizmus tiszta tenyészetben. Az atombombára rég megérettr minden. A talaj elő van és elő volt készítve régóta. Csak ha visz- szalapozzuk az éveket, döbbenünk a katasztrófanihilizmus állandósult jelenvalóságára. A jénai „Tat“-ban Hugo Fischer már 1929-ben előrerealizálta a pusztulás társadalmi kikerül- hetetlenségét: „Igazában csak a katasztrófában, melynek vakon és tisztulás nélkül adják át magukat az emberek, nyilatkoznak meg a dekadencia torzulásai és a kései ember örvénymély aljasságai. A világégés epedó kívánalma a süllyedő európai típus utolsó fundamentális életmegnyilvánulása, és a gyújtogató nemcsak Nietzschénél válik a hanyatló társadalom metafizikai szimbólumává“. A társadalmi hanyatlás kikerülhetetlensége itt — e polgári, sőt jobboldali megnyilatkozásban — a kapitalizmus kriminalitás kényszerét világítja meg. Max Frisch gyújtogatói mindig kéznél voltak és mindig készenlétben állnak! A dekadencia

— mely Thomas Mann tanúsága szerint „fi- nomultságot, elmélyülést is jelenthet... és nem kell, hogy a hálál és a vég ügye legyen“

— a dekadencia itt és most már csak torzulást realizálhat: világégést és gyujtogatókat, katasztrófa-tobzódást, katasztrófa-kéjelgést.

Ha a magát kínosan elkülönítő és kiváltságként, kiválasztottként elhatároló nyugati kultúráról és életformáról szólunk, úgy szinte közhelyként hat már a nyugati civilizációról,

mint hanyatló, dekadens kultúráról beszélni. A nyugat-német Erich Fromm (Der moderne Mensch und die Zukunft. Frankfurt a/M. 1460, 207) visszanézőn hitelesít: „Már a tizenkilencedik században is voltak szellemi előrelátással megáldott emberek, akik a nyugati társadalom fényűző pompája, gazdagsága és politikai hatalma mögött meglátták a hanyatlás és az embertelenítés folyamatát“. Ez 'ma már köztudott, lapidáris igazság, semmi új nincsen benne; a fontosabb, hogy a Nyugat- Németországban, a „Wirtschaftswunder“ gög- atmoszférájában, mint a még mindig uralmon levő gazdasági és társadalmi változatlanság mementójaként hangzott el. Hans Zehrer, a nyugat-német publicisztika vezéralakja, aki Hitler, tehát a katasztrófanihilizmus jöttét a „Tat"-ban annak idején oly örömmel üdvözölte, mára a katasztrófa-állaxidósultságot re- zignáltan veszi tudomásul és adja tovább: „A huszadik század történelme mintha körbe forogna. Az embert mindig ugyanazon katasztrófa-eshetőségek és események elé állítja“. (Die Welt. 1959. VIII. 29.) Természetszerűen! Ahol nincs átváltás, bűntudat és így katarzis, ahol nincs, nem lehet gyökeres változás, ott az idült tőkés imperializmus — görcsös meg- rekedtségében, megmakacsoltságában, fasizált tekintetnélküliségében — csak katasztrófavalóságot állandósíthat. A Nyugat irodalma, művészete — a világító példáktól eltekintve

— nagy általánosságban a pesszimizmus, a nihilizmus korszerű adattára és adekvációja. Oswald Spengler könyvcíme — A Nyugat alkonya — pontosan definált, Heidegger meghatározása e hanyatlás eredőjét és summáját „a Nyugat történelmének alapvonásaként" a nihilizmusban rögzítette. És ez az egzisztencia- lista nihilizmus — mint láttuk — Delp szerint nem más, mint „felszólítás egy haldokló és pusztuló és tarthatatlan és így értelmetlen egzisztenciára“. A létfélelem itt is, akárcsak a volt történelmi végstádiumokban, szélsőségekben nyilvánul meg: katasztrófa-félelemben és kataszrófanosztalgiában. Amit a régi krónikákban olvastunk — az aszkézistől a kicsapongásig jelentkező szélsőséges megnyilvánulásokról — az most új áttételben jelentkezik.

Párizsban egy diák a megszállottság türelmetlenségével, a mánia monotóniájával mázolja a falakra: Vive la mórt! — Éljen a halál! A felszólítás az organisztikus haláltánc prae- ludiuma, ahogy a dolce vita sem más, mint haláltánc a hipermodern dancingokban. A twist

— olvastam valahol — életmód, életforma lett. Pablo Casale (Die Welt 1959. VII. 3) szörnyűl- ködő rezignációval mutat a rock’n roll rombolásaira: „Ez maga a gyalázat, a hangos méreg. Ha hallanom kell e zenét, egészen szomorú leszek. Nemcsak a zene, de az ember sorsa miatt is, aki ennek a betegségnek rabja lett.. . Borzalmas, szardonikus csapás ez: . . . ha gyermekeink arra kényszerülnek, hogy testük az atomerő sugárzásában nőjjön fel és lelkűk a rock’n roll-nak legyen kiszolgáltatva... Nyers, vad eldurvulás: ez az igazi kifejezés